Amikor 1993-ban kiköltöztünk Solymárra, birtokba véve egy elhanyagolt, de szép, régi polgárházat, timpanonjával és imádnivalóan ódon spalettáival, átpofoztuk és kertet ültettünk köré, az volt az elképzelésem, hogy itt most megülök, mint egy kotlós. Nyugalomban megírom még, amit kell, és színházba meg operába bejárogatok Pestre. A nap bármely órájában feladható vidéki élet, közel a fővároshoz: nincs ennél jobb. Azóta aztán meghívtak rendezni Győrbe (naponta oda-vissza az autópályán), a kereskedelmi adók előtti, még igazi MTV-hez hívtak művészeti igazgatónak (három és fél évig naponta be és vissza, viszont a műsoridő hetven százalékát kultúrával töltöttük ki!), majd hívtak miniszternek (naponta…stb.). Mostanában elnyugodott az életem, tizenkét év után végre nem kell naponta stb. Mint egy földesúr az ántivilágban (csak éppen földbirtok nélkül; elég nagy különbség), időnként bejárok a városba, ha dolgom akad, ha kedvem szottyan.
Akárcsak néhány napja, asszonyostul, akinek éppen nem volt próbája se operában, se színházban. Intézvén ezt-azt, az Andrássy úton (az Operaház és a Nagymező utca között) betértünk ebédelni a kínaihoz. Közelebbit nem írhatok, mert neve nincs, csak annyi, hogy Restaurant. Nem akartunk hosszan „tislizni” (akad még, aki ismeri ezt a kifejezést? – egyszer majd írok róla), de gyorsbüfézni sem, pont ez a kínai kellett, gyorsan és jól enni, mégsem utálatos „fast food” módra. Rendesen ülsz, még ha születésnapra baráti társaságot nem is hívnál ide. Rajongok a kínai édes-savanyú-erős ételekért, az évezredes művészi fűszerezésért, nem csak ízletes, hanem tökéletesen rendbe rakja az emésztést. Az édes-savanyú leves most is kitűnő volt, a szecsuáni marhaszeletek ugyancsak a sült rizzsel és üvegtésztával. És még mi minden! Megunhatatlan. Akárcsak azok a kedves szellemalakok.
Arról van szó ugyanis, hogy ez volt a mamut-korban (vagyis az én ifjúkoromban) az Adlon. Eszpresszó, egy szál zongoristával (most újra kezd divatba jönni, hál’ istennek). Szinte itt éltem 1948 és 1951 között, itt léhűtöttem nap mint nap, egyrészt önszántamból, másrészt kényszerűségből. Mert a régóta áhított, patinás Eötvös Collegiumot, ahová osztályidegenségem ellenére nagy kegyesen fölvettek, a vezető- és politikaváltás miatt otthagytam, később az egyetemről kirúgtak, statisztálással kerestem némi pénzt a régi, felrobbantott Nemzeti Színházban és a filmgyárban. Meg ücsörögtem az Adlonban szerelmeimmel. (Nem egyszerre.) Dúlt a növekvő Rákosi-terror, mi meg üldögéltünk itt, rettegtünk és röhögtünk. A csodálatos primadonna, a betiltott Csodálatos Mandarin sztárja, akivel az Adlon bejáratát védő vastag függönybe gabalyodva ismerkedtünk meg, és attól a perctől együtt is maradtunk egy évre nagy, viharos szerelemben. Mensáros László, legrégebbi barátom, haláláig, harminc év múlva neki írtam Galopp a Vérmezőn című darabomat; varázslatos volt benne. Fülöp Viktor, az akkoriban bontakozó nagy táncművész. Az örökké nevető Killy, később Mensáros második felesége. A szarkasztikus humorú Albina, később Kertész Imre felesége. Lénárt Péter, a vihogó hangversenyrendező… Osztályszempontból abszolút kiirtandó fauna. Ide tipegtek be előadás után a balerinák, itt lehetett bálványt és szerelmet válogatni. Tudtuk (vagy nem tudtuk?) mi zajlik kint, de menedék volt e televény. Hogyan is írtam egy 1990-es versemben (Fedélzetmosás, Mensárosnak ajánlva. Eszkimó nyár: összegyűjtött versek): „Ezek a mi ódon csevegéseink / Régmúlt időkről, / Csellengéseinkről az ifjúság / Aszfaltvadonában, / Sejtelmes Adlon-beli éjszakákról… / A gyönyörű dilúviumról / Internálások és razziák között… / Ó, éjféli Nap fekete ragyogása / A fenyegetettség morfiummámorában…” És így tovább.
Kanalazom az édes-savanyú levest a kínaiban, és ők egytől-egyig néznek. A kedves szellemalakok. Ugyanis nem él közülük egy se már. Mind egy szálig halottak. Nem is tudom, mit keresek én itt még tulajdonképpen?
