Nem is olyan régen még imádtam a telet. Sok verset is írtam a télről, atyai barátom és mesterem, Vas István azt mondta, téli költő vagyok. A szerelem tovább nőtt, amikor viszonylag vén fejjel, túl a negyvenen, megtanultam sízni. Lányom, aki gyerekkora óta versenyzett, itthon és nemzetközi mezőnyben szép eredményekkel (az „örökös magyar bajnok” cím birtokosa), annyit edzett és versenyzett szülői asszisztenciámmal, annyit toporogtam és fáztam a rajtoknál, hogy végül fellázadtam és megtanultam sízni, hogy ha már fázom, legalább élvezzem is. Csodálatos élmény. Még inkább imádtam a telet, mert imádtam a sít. Azután más élet következett, operaénekes feleségem lett, tilos minden, ami énekesi kockázat. És így lassan elmaradt a sízés. Az idő haladtával pedig, jó néhány éve már, annyira utálok fázni, hogy a telet is megutáltam. Ez lett az egykori téli költőből.
De a télnek néhány mentsége és vigasza is van. Például a gesztenyeillat a téli utcán. Kár, hogy a magyar gesztenyesütők igénytelenek, nem is értenek a gesztenyesütéshez, pedig az is mesterség. Apró a gesztenye, minden második szem hibás, nem lehet simán, egyetlen roppintással lehántani a héját. Nálunk csak gesztenyeillat van a téli utcán, de venni és enni tökéletes marónit Bécsben, Münchenben vagy Londonban lehet.
Másik vigasza a közeledő undok télnek – a sütőtök. S a sütőtök szép. A sütőtök jó. (Nem a manapság divatozó tökfőzeléktök formájúra, hanem a klasszikus, hatalmas, őslényszerű sütőtökre gondolok.) Mint valami csudálatos mélytengeri élőlény, úgy fest, jólesik lapogatni, mint a görögdinnyét vagy a lovak nyakát. A belsejének semmihez nem hasonlítható, abszolút saját, gyönyörűséges színe van, nem mustársárga, nem is narancssárga: sütőtöksárga. Meg kell csípnie a fagynak, addig nem érdemes enni, mert nem jó, jellegtelen. Nem könnyű kiválasztani a jó példányokat, akárcsak a dinnyét, mert nem csak az édessége, zamatos íze, hanem az állaga is számít. Ha vizes, akkor összelottyad, nem sül meg rendesen. De ha gesztenyés a húsa, akkor finom, és akkor sül meg a felszínén kicsit ropogósra. Az utcai sütőtökök előnye, hogy ránézésre látni, melyik a jó szelet, viszont mire hazaérsz, kihűl. De kellenek ezek az utcai árusok, mert az illata a téli városban ugyanolyan meleg és szívderítő angyalillat, mint a gesztenyéseké. Egyébként otthon, alapállapotán kívül más is készíthető belőle. Párom egyik slágere például a konyakos sütőtök-leves. Vacsoravendégeinknél mindig óriási sikere van, különösen, hogy tál helyett a kivájt tökben tálalja.
Családi legendáink egyike, hogy apám 1944 őszén, már a katasztrófaidőben, beült nagy Fiatjába, és elautózott Mosonszentmiklósra (ma Lébénymiklós), ahol szőlője, vincellérje és szeszfőzője volt (a Dunántúl legjobb pálinkája készült itt). A nehéz télre felkészülvén megrakatta autóját krumplival és rengeteg sütőtökkel. Az országúton hazafelé váratlanul eléje hajtott egy lovas szekér, ő hatalmasat fékezett, és az egész óriástök-szállítmány előrezuhant, mint egy halom ágyúgolyó, és szabályosan eltemette őt. Mozdulni sem tudott. A bűnös szekeret hajtó parasztgazda ásta ki őt rémülten, de apámnak csodamód haja szála sem görbült. És még csak le sem tudta hordani a gazdát, mert elbeszélése szerint, mikor kimászott a kocsiból, először ő kezdett nevetni, majd lassan nekibátorodva a gazda is. Ott röhögtek az útszélen, megállíthatatlanul. Majd visszarámolták a sütőtökállományt az autóba, és apám hazafurikázott. A rózsadombi villa pincéje megtelt krumplival és sütőtökkel, ezzel vészeltük át az ostromot.
Ha-ha-ha! A Fiatot elvitték a nyilasok. A mosoni birtokot elnyelte a történelem. A rózsadombi villából kitelepítettek 1951-ben, sosem kaptuk vissza. Ezzel szemben apám nagy kertjében éppen most készült el egy lakópark, valakik hatalmas pénzt kerestek a rablott tulajdonon. Ha-ha-ha! Apám negyven éve halott, soha többé nem volt saját otthona, egy evangélikus szeretetházban élt. Anyám pedig… De hagyjuk. Most már mindegy. Tök mindegy. Sütőtök mindegy.
