Gyerekkoromban nem szerettem a csokoládét. A töltetlen savanyúcukrot szerettem. Meg a Fruttit. (Hová tűnt a Frutti, Istenem? Hiába, a rendszerváltozásnak is vannak sötét oldalai.) Régi barátnőnk ötvenhatban ment ki Ausztráliába, majd amikor évtizedek múltán hazalátogatott, első dolga volt, hogy vett magának tíz csomag Fruttit, Intercontinentalbeli szobájában befeküdt az ágyba, és üdvözült mosollyal az arcán elrágta mind.
A csokoládéhoz érett ember szükségeltetik. Nem gyerek. A csokoládét nem habzsolni kell, hanem megfejteni. A csokoládé sokrétű titok, amit nem tudhatnak, akik csak nyelik, mint kacsa a nokedlit. Különösen nálunk, a Pártállami Rémületes Csokoládék évtizedei után, hiszen teljes generációk nőttek fel úgy, hogy fogalmuk sem volt, mi az a csokoládé, az igazi. Ez olyannyira így van, hogy ismerek embereket, akik egyáltalán nem lelkesednek a ma már elérhető kifinomult csokoládékért, mondván: jó-jó, de az a régi íz a szocializmusból mégiscsak más volt.
A csokoládé titokzatos és ezerarcú, mint a legbódítóbb nők. Nem csoda, ha gyerekkoromban nem tudtam értékelni, hiszen a nő számomra akkor még a ványadt béka Zsuzsi volt a szomszédból. A csokoládénak megfelelő nő pedig dúskeblű, kacagása buján bugyborékol, mint a forró kakaó, illata mindent betölt, nem tűr meg más illatot maga körül.
Egyetlen formájában szerettem gyerekkoromban is, anyám csinálta, sajnos nem elég gyakran. Ma csokoládé-koch lesz, mondta. Csoda volt. Habkönnyű álom. Azóta sem találom, pedig kergettem világszerte mindenütt. Odafönt, ha majd reményeim szerint találkozunk, első dolgom lesz, hogy csokoládé-kochot kérek tőle. Miféle mennyország az, ahol nem akad valami konyha?
A teljes igazság az, ami a pártállami csokoládékat illet, hogy azért ott is akadt finomság. Csak nehéz volt megtalálni a sok vacak között. Az Arany nevű kis kocka remekműnek mondható. De mindenekelőtt a Melódia! A hullámzó avagy púposhátú Melódia eltűnése ismét egyik sötét foltja a rendszerváltozásnak. Mai utánzata, a Duplo nyomába sem ér. A jól működő téeszeket és a Melódiát nem kellett volna a pártállam felbomlásának mámorában a történelem süllyesztőjébe küldeni.
Ma Pesten az egyik titkos csokoládélelőhely egy remek sajtbolt a Gerlóczy utcában. A legjobb francia, olasz, holland sajtokat lehet itt kapni, hatalmas választékban, saját sütésű bagettekkel, és egyúttal a legfinomabb francia és egyéb csokoládékölteményeket. És ha jobban belegondolunk, nem véletlen a párosítás, hiszen mindkét delikatesz az emberiség és a humán élvezhetnék csúcsteljesítménye.
Végül egy emlék a csokoládéról. Hamvas Béla, akit ma nagy becsben tart az utókor, 1948-tól (amikor Lukács György pártszerűen kinyírta) haláláig nem publikálhatott semmit, és páriasorban Tiszapalkonyán (az épülő Leninvárosban) raktáros volt. De ott is írt, fáradhatatlanul, mindig minden helyzetben. Ahogy a kékestetői gyógyintézet beutaltjaként is, a havas és fagyos hegycsúcson, gyakran egy farönkön ülve, térdén a füzettel, kezében pici ceruzacsonkkal. Hat hétig feküdtünk az ötvenes évek vége felé együtt egy kétágyas szobában, nagyszerű beszélgetésekbe merülve. Atyai barátom lett, de nem csak az univerzum misztériumát, a Szent tudomány (Scientia Sacra) részleteit tanultam tőle, hanem például azt is, hogy milyen a jó kakaó. Amit főzni szoktak általában, holott nem szabad forrósítani, mert a legfinomabb illóolajok és aromák vesznek el így. Hanem kis hideg tejben kell kikeverni a jó sötét kakaót, kevés porcukorral. Amikor sima péppé lesz, felöntjük hideg tejjel, és hidegen isszuk a mennyei italt. Hamvas Béla, a ma szent guruként tisztelt, nyomorában is mindig derűs bölcselő eme életélvező hedonistára valló (az is volt) receptjét szeretettel nyújtom át az olvasónak. Tessék kipróbálni – érdemes!
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
