 |
 |
Múlt héten elmeséltem nagyváradi bemutatónkat Illés Lajossal. Ők másnap indultak haza, mi viszont mentünk tovább Temesvár felé, egy másik darabom előadására. Ám előbb még tettünk egy kis kitérőt, méghozzá Világos felé. Világoson, e sötét helyen, még nem jártam soha, ott, ahol ősöm, Görgey Artúr 1849 augusztusában lezárta a szabadságharcot, melynek legnagyobb katonai sikerei az ő nevéhez fűződnek. Nem halhatok úgy meg, hogy a helyszínt ne lássam egyszer. Meglátogattuk a Bohus família egykori kúriáját, ahol a fegyverletétel írásos aktusa lezajlott. Szinte láttam magam előtt a távolban őrjöngő osztrákokat, Haynauval, a bresciai hiénával az élen, hogy Görgeynek sikerült a fősereget odamanővereznie, ahol a cári csapatok előtt kapitulálhat, megalázva Bécset. Aztán elmentünk a világosi síkra, ahol az egyébként veretlen sereg felsorakozott. Láttam magam előtt a megrázó jelenetet, ahogy a szemléző, legendás keménységű Görgey Artúr nem bírja tovább, és zokogva lova nyakára borul, a sereg pedig nem abcúgozik, hanem egy emberként üvölti: „Éljen Görgey!” Ha Kossuth ezt látta volna! Kossuth, aki átadta a teljhatalmat tábornokának, hogy lebonyolítsa az immár elkerülhetetlen, tragikus aktust. Majd inkognitó átszökött a határon, meg sem állt a bulgáriai Vidinig, ahol a hírhedt „viddini levelet” megírta, elsőként bélyegezve árulónak Görgeyt, mintha nem tudta volna, miben állapodtak meg. Ha nem tudta, akkor vajon miért menekült el az országból?
Irány Temesvár: Ahol januárban bemutatták Komámasszony, hol a stukker? című darabomat, ideje megnézni. És ahol (a rend és rovatom címe kedvéért említem), a világosi traumától farkaséhesen megebédeltünk, mégpedig egy remek kínainál, pár lépésre a fantasztikus színháztól. A kínai pompás volt, ettünk mindenfélét össze-vissza, kacsát, csirkét, marhát, halat, édes-savanyút és erőset. Én ezt szeretem a kínai konyhában, a megkomponált káoszt, és hogy olyan könnyen emészthető. Ezer évek tapasztalata van benne.
Temesvár, ahol szégyenszemre most jártam először, elragadó város. Szellősen építkeztek, nagy terei vannak, nagyvárosi kompozíció, tele van teraszokkal, ahol ücsörögni, diskurálni, enni és kávézni lehet. A soknemzetiségű tolerancia itt történelmi hagyomány. Szépek az épületek. Fantasztikus, hogy Európában itt volt először közvilágítás!
1966-ban írt első és legsikeresebb színdarabon (több mint 40 produkció sokfelé a világban) itteni szokatlan és tehetséges előadását nézve eszembe jutott a Thália Színházbeli ősbemutató 1968-ban. A premier előtti napon a főcenzor kijelentette, hogy nem ad játszási engedélyt, amíg Cukit, a lumpenprolit a néző netán azonosíthatja a munkásosztállyal. Kazimir Károly hosszú vita után felajánlotta, hogy akkor rátesz egy nyilas karszalagot a színészre. Rendben, Kazimir elvtárs, így már mehet. A figurát alakító Inke László tudomásul vette a feltételt. Este csíkos trikójára fölvett egy zakót, bal ujján nyilas karszalag virított. Belépett a színre, megmutatta magát, majd „Hű, de meleg van itten!” felkiáltással levette a zakót karszalagostul, és felakasztotta egy szögre. Kezdődhetett az előadás.
Temesváron is, négy évtized múltán is: siker. Másnap megint sétáltunk a barátságos, nagystílű városban. Finom, langyos októberi nap volt, mindenkit boldoggá tett a napsütés. Megnéztük az impozáns Dómtér végén a Dómot is, szép ikonosztázával, s nem értettük, hogyan zárulhattak be a roppan kapuszárnyak a golyózápor elől menekülő tömeg előtt tizenöt éve. E melankolikus gondolatokba merülve hagytuk el szép Temesvárt, hazafelé indulván. Majd Szegeden megálltunk párommal a mi rituális Kiskőrössy Csárdánknál a Tisza-parton. És bekebeleztük az ugyancsak rituális szegedi vegyes halászlevet sok tejjel és ikrával, az itt mindig utánozhatatlanul friss, meleg, ropogós haltepertőt fehér kenyérrel, és a túrós csuszát kicsit odapirítva az alját, beborítva vastagon… Nem tudom befejezni a mondatot. Le kell mennem a konyhába, van ott egy darab gyönyörűséges sült császárhús.
