 |
 |
Egy fiú és a tündér. A hetvenes évek elején írtuk ezt a darabot az Illés-együttes Illés Lajosával (akkor már az eredeti nagy együttes szétesett), Vörösmarty Csongor és Tündéjét alaposan kiforgatva. A Szegedi Nemzeti Színház mutatta be, Sándor János rendezte fergeteges előadásban. Nagy siker volt. Majd a következő évadban Pesten az Operettszínház hozta ki, ugyanazon rendezővel, és a gyenge előadás mondhatni megbukott. Ilyen a színház. Szegeden eufória, a pesti premier szünetében e helyett, nyilván nem véletlenül, rám jött a vesegörcs. Kint nyögtem a mosdóban, amikor bejött egy ismerősöm, és megkérdezte, mik ezek a koppanások? „A veseköveim” – hörögtem. Aztán megint egy kitűnő miskolci előadás – majd hosszú, néma csend. Pedig az akkoriban magára maradt Illés Lajos (Fonográf-korszak) legjobb zenéje. Azokban az években nyertünk első díjat a Táncdalfesztiválon a még ma is slágernek számító „Hogyha egyszer majd…” kezdetű számunkkal. (Igen, tessék elképzelni, az én szövegem!)
Most végre Nagyváradon egy fiatal rendező fölfedezte a darabot. Ezzel nyitották az évadot. (A rend – és rovatom címe – kedvéért elmondom, hogy útban Várad felé a határ előtt, Berettyóújfalunál megebédeltünk a nem túl lírai nevű Stop Vendéglőben. Szép épület, kulturált, hangulatos, jobb nevet érdemelne. Ráadásul jó a konyhája is.)
Most mit csináljak? Dicsérjem a saját darabunkat? Mindenestre a fiatal Vadas László rendezte kitűnő előadásnak sikere volt, jólesett hajlongani. De inkább elmondom, mi köt ehhez a színházhoz engem. Például az, hogy „Mikszáth különös házasságai” című kétszemélyes színdarabomat teljes húsz éve tartják műsoron! Vagy egy három és fél évtizedes emlék: „Komámasszony, hol a stukker?”-emet 1969-ben mutatta be, másodikként a világon, a sepsiszentgyörgyi társulat. Nem lehettem ott, de nagyváradi vendégjátékukra sikerült odautaznom. Mire megérkeztünk, gyászba öltözött a város: meghalt Ho Si Minh elvtárs! Minden zárva, a színházak sem játszhattak aznap este. Csakhogy nekem másnap reggel mindenképpen mennem kellett vissza Pestre. Erre fogta magát a rendező és felment a polgármesterhez. Csak annyit kérdezett tőle, meddig tart a kötelező gyász? Éjfélig – hangzott a válasz. A rendező megköszönte a felvilágosítást, bement a színházba, és éjfél után egy perccel kezdődött az előadás. Nekem meg a feleségemnek. Ott ültünk a szép nagy barokk nézőtéren, és mi ketten voltunk a közönség. Sosem felejtem azt az előadást.
A rend (és rovatom címe) kedvéért megemlítem, hogy most, a Csongor bemutatója után nem mentünk vendéglőbe bankettezni, hanem a színpadi pezsgős köszöntés után a direktor egy hagyományos román ételt hozatott a piacról, kis kolbászkákat háromféle húsból, leginkább a szerb csevapcsicsához tudnám hasonlítani. Mititej a neve. Én ezt nem tudtam megjegyezni, úgyhogy Micikének hívtam. Nem mondok mást: ilyen irdatlan mennyiségű Micikét nem fogyasztottam soha életemben.
Éjjelre a sajátságos stílű Góbé Panzióban szálltunk meg. Itt minden székely, még a szú is, minthogy abszolút főszereplő a fa. Pingált ágyban aludtunk, pompás székely ételeket ettünk (a rend és rovatom címe kedvéért). Másnap megnéztem az egykori Zöldfa utcában – kereskedők utcája – a házat, ahol 1849 augusztusában Paskievics herceg és Görgey Artúr találkozott.
Majd bejártuk a nagyváradi várat. Szent László király vára és városa ez (1080-ban alapította). Rengeteg itt a történelem, és a rom. De most végre folyik a munka, a rendbetétel, közös történelmünk felismerése, s ez lassan talán eltakarítja a tudatbeli romokat is. A nacionál-bolsevizmus idején szigorúan zárt katonai bázis volt még ez a rom is. Most, a többi között, szabadtéri színházat építenek itt. Ez nagy különbség! Ezzel a jóérzéssel indultunk tovább Temesvár (és Görgey Artúrt követve: Világos) felé. De erről majd legközelebb.
