 |
 |
|
A Figyelő a sors vagy inkább a kényszer szülötte; abban az értelemben bizonyára az, hogy e történet szereplői – a 40-es éveiben járó Molnár Viktória politikai gazdaságtan tanszékvezető és a 27 éves Varga György tanársegéd – a kényszer hatására cselekedtek. Az időpont: 1956. november-december. A helyszín: a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) Főiskolája.
AZ ELŐZMÉNY. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1953. júniusi határozata és Nagy Imre miniszterelnökké történő megválasztása új szakasz nyitányát jelezte az ország társadalmi-gazdasági életében. A határozat kemény szavakkal ostorozta a gazdaságpolitikában eluralkodott voluntarizmust, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását, és az ország adottságait figyelmen kívül hagyó túlhajtott iparosítást.
Nagy Imre színrelépése lehetőséget teremtett arra, hogy a szellemi elit és mindenekelőtt a közgazdász kutatók egy része megfogalmazza a központi tervutasításon alapuló gazdasági rendszer működőképességével kapcsolatos kételyeit. Balázsy Sándor, Fekete Ferenc, Kopátsy Sándor és más közgazdászok írásaikban megkérdőjelezték a szocializmusról és a szocialista gazdasági rendszer működéséről addig vallott, s dogmatikai igazságokká merevített tételeit. Ebben a szellemi megújhodásban kiemelkedő jelentőségű volt Péter Györgynek, a Központi Statisztikai Hivatal elnökének 1954 végén közölt dolgozata. Ebben a szerző már nem kevesebbet javasolt, mint a szabályozott szocialista piacgazdaságra való áttérést. A Rákosi-Gerő csoportnak Moszkva hozzájárulásával 1955 márciusában sikerült kiszorítania a hatalomból Nagy Imrét. A politikai fordulatot a gazdaságelmélet dogmatikus képviselőinek erőteljes ellentámadása kísérte. A palackból kiszabadult szellemet azonban már nem lehetett visszaparancsolni. A közgazdasági műhelyekben a szocialista gazdaság normatív rendszerének kutatása helyett annak valóságos működését vizsgálták. Ennek a vizsgálódásnak kitüntetett eredménye Kornai János 1956 nyarára elkészült disszertációja, amely tényszerűen mutatta be, hogy az adott rendszer miért nem biztosítja sem az elvárt tervszerűséget, sem az elvárt hatékonyságot. Bizakodásra adott okot, hogy a Pénzügyminisztérium már 1956 novemberében kidolgozta egy új gazdaságirányítás alapelveit, melynek sarkalatos pontja volt az a javaslat, hogy a központi állami tervet ne bontsák le vállalatokra, nagymértékben növelni kell a nyereség szerepét, és be kell vezetni a nyereségből való részesedés rendszerét.
Történetünk két szereplője – Molnár Viktória és Varga György – a kritikai eszmeáramlat képviselőihez, illetve a közgazdászoknak a reformokat sürgető csoportjához csatlakozott. Nézeteiknek a SZOT Főiskola tanári karában és a tantermek katedráin is hangot adtak. A kezdetben szakmai indíttatású viták a téma természetéből adódóan egyre inkább politikai és ideológiai síkra terelődtek. Az őket ért „elvtársi” kritika különösen azt követően vált élessé, hogy kitudódott: a két tanár a Petőfi Kör szakmai-politikai vitáinak rendszeres látogatója.
AZ ÖTLET. A forradalom leverését követően, 1956 novemberében a két közgazdász tanár számára nyilvánvalóvá vált, hogy távozniuk kell a főiskoláról. Egyik-másik tanártársuk minden kétséget eloszlatóan a fejükre olvasta a bűnüket: „Az általatok is képviselt nézetek vezettek az ellenforradalom kirobbanásához.” A formális elbocsátást megelőzendő, Molnár és Varga a lehetséges kiutat kereste. A politikailag zaklatott viszonyok és az intézményi bizonytalanságok között meglehetősen nehéz volt a tájékozódás. Úgy tűnt azonban, hogy a gazdaságban felülkerekednek a reformokat sürgető erők. Erre utaló jelzésként lehetett értékelni azt a politikailag is jelentős döntést, mellyel a szocialista országok közül elsőként eltörölték a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatását. Remény volt arra, hogy a magyar vállalatok és szövetkezetek majd ténylegesen gazdálkodhatnak, s a ráfordítás/hozam viszonylatában hozhatnak felelős döntéseket.
Ezek a körülmények érlelték meg a két tanáremberben azt a gondolatot, hogy ilyen körülmények között igény lehet egy, a gazdasági élettel foglalkozó újságra. Ilyen újság a Rákosi- rezsimben nem létezett. Igazában létjogosultsága sem volt; a hadigazdaságra emlékeztető tervutasításos rendszerben egyszerűen értelmetlen is lett volna egy ilyen lappal kísérletezni.
Molnár és Varga olyan újságban gondolkodott, amelyben a gazdaságpolitika, a gazdaság működésének s a vállalati gazdálkodás (ma úgy mondanánk: az üzleti élet) kérdései egyaránt helyet kapnak. Úgy gondolták, hogy az újságnak informálnia és segítenie kell a vállalatok vezetőit – különös tekintettel az akkor még működő munkástanácsokra – a gazdálkodás gyorsan változó feltételeiről való eligazodásban.
Az általuk elkészített, alig egy oldal terjedelmű javaslat lényegében ezen gondolatok jegyében született. A javaslatot az akkoriban egyetlen, s a sajtóügyekben kizárólagos döntési hatalommal rendelkező intézményhez, az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságához nyújtották be 1956 decemberének elején. Az újságírásban egyébként teljesen járatlan két tanárember – az egyéb körülményektől eltekintve – nem hihette komolyan, hogy javaslatuk meghallgatásra talál.
Telt-múlt az idő, s ők már feladták, amikor 1957 januárjának első hetében Lakatos Éva, az MSZMP KB osztályvezetője telefonon felhívta Vargát: „Ön az a Varga György, aki Molnár Viktóriával együtt javaslatot nyújtott be egy gazdasági lap indítására?” – hangzott a kérdés minden átmenet nélkül. „Igen” – válaszolt Varga. „Akkor arra kérem önöket, hogy holnap tíz órára fáradjanak be az irodámba.” Ennyi volt a telefonbeszélgetés.
Molnár és Varga másnap megjelentek Lakatos irodájában, aki közölte velük, hogy a párt illetékes testülete megvitatta és támogatja egy gazdasági újság indítására vonatkozó javaslatukat. Lakatos közölte, hogy a részletekről később döntenek, majd azzal a kéréssel bocsátotta útjára a két kővé meredt tanárt, hogy „akkor az elvtársak keressenek főszerkesztőt”.
Telt-múlt az idő, anélkül, hogy Molnár és Varga egyetlen lépést is tett volna egy főszerkesztő felkutatása érdekében. Nem is tehettek, hiszen társadalmi kapcsolataik egy ilyen jelölt kiválasztására teljességgel alkalmatlanok voltak, a jelölés politikai kockázatairól nem is szólva. Január vége volt már, amikor Lakatos Éva ismét jelentkezett azzal, hogy másnap várja Molnárékat. Lakatos irodájában egy idős, ősz hajú, kifogástalan angol szabású öltönybe öltözött úr (elvtárs) ült, akit már a kölcsönös bemutatkozás előtt azonosított Molnár és Varga. Ő volt Háy László, a Rákosi-rezsim külkereskedelmi minisztere és jegybankelnöke. Amúgy a dogmatizmus és a politikai szektásság jeles képviselője.
Lakatos – némi malíciával – közölte: „Mivel Háy elvtársnak most nincs egyéb elfoglaltsága, Friss elvtárs (Friss István, az MSZMP KB osztályvezetője és a MTA Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója) felkérte őt az új lap főszerkesztői pozíciójának betöltésére.” A leendő főszerkesztő egyetlen kérése Vargáékhoz az volt, hogy „az elvtársak adjanak be önéletrajzot”. Az is eldőlt, hogy az új lapot a párt vállalata, a Kossuth Könyv és Lapkiadó fogja kiadni.
SZERKESZTŐSÉG A MOSÓKONYHÁBAN. Molnár és Varga 1957 februárjában lett a Kossuth Kiadó alkalmazottja. A szerkesztőséget – hely hiányában – a kiadó Vörösmarty-téri épületének legfelső emeletén, egy átalakított mosókonyhában helyezték el. Az új lap neve Gazdasági Figyelő (GF) lett – közgazdasági hetilap megjelöléssel. A lap kéthetente jelent meg. Kedvező jel volt, hogy szinte a GF indulásával egyidejűleg a kormány Varga István egyetemi tanár, polgári közgazdász – 1945 előtt a Gazdaságkutató Intézet igazgatója – vezetésével és kiváló szakemberek részvételével létrehozta a Közgazdasági Bizottságot (KB) azzal a megbízatással, hogy egy átfogó reformprogramot dolgozzon ki. Ennek az üzenetnek a tükrében különösen groteszk arculatot mutatott a szerkesztőség személyi összetétele. Molnár és Varga ugyanis ott találta magát a MDP Központi Bizottsága apparátusának, sőt Politikai Bizottságának és a Budapesti Pártbizottság jó néhány egykori tagjának a társaságában. Világos volt, hogy ezeknek az egykor magas rangú pártvezetőknek vagy pártalkalmazottaknak éppen „nem volt egyéb elfoglaltsága”. A GF szerkesztősége tehát amolyan politikai menedékhely volt: jobbára a korábbi pártfunkcionáriusok, kisebb részben a más kényszerek hatására oda került emberek számára.
Itt meg kell jegyezni, hogy Vargáék reformoptimizmusa távolról sem volt megalapozott. A reformokat sürgetők és az adott rendszerre legfeljebb szépségflastromokat javaslók tábora között igen kemény politikai küzdelem folyt. Háy és az általa toborzott csapat az utóbbiak táborához tartozott.
A GF alapításának és indulásának körülményeivel eddig kizárólag Szamuely László foglalkozott „A magyar közgazdasági gondolat fejlődése” című munkájában (KJK 1986). Ebben megerősíti azt, hogy a reformprogram kidolgozását 1956-1957-ben kezdettől fogva a kétértelműség jellemezte. Ennek egyik bizonyítéka szerinte egyrészt a Közgazdasági Bizottság létrehozása, másrészt – szinte egyidejűleg – a GF megindulása 1957. március 6-án. Szamuely interpretációjában a lapot a reformerőkkel szembeni ellensúlyként indították, hiszen az – mint írja – „az első számától kezdve egyre elfajuló hangvételű kampányba kezdett a gazdasági mechanizmus reformjának még a gondolata ellen is”. Ez egyébként megfelel a tényeknek.
A dátumok összecsúszása valóban azt a benyomást keltheti, mintha a GF indításának a gondolata csak valamikor február hónapban fogalmazódott volna meg a pártvezetésben. Szamuely számára logikusnak tűnhetett a két esemény – a KB létrehozásának és a GF indításának – összekapcsolása. Ő nem tudhatott arról, hogy a GF kiadásáról már jóval korábban döntés született. És ami ennél is fontosabb: Szamuely nem tudhatta, hogy a gazdasági lap eszmei irányultságára vonatkozó eredeti elgondolás éppen az ellenkezője volt annak az eszmeiségnek, amit később Háy László lapja képviselt. A főszerkesztő joviális, jó kedélyű, anekdotázó úr volt. Szerkesztőként kemény, doktrinerségében következetes, munkatársaival szemben bizalmatlan ember volt. Ő választotta ki a fontosabb cikkek szerzőit, ő szerkesztette a kéziratokat, sőt, nem bízva a korrektorokban, gyakran éjszakázott a nyomdában.
Mivel Háy a lapot az eszmei harc eszközévé tette, a szerkesztésben azt a sajátos taktikát alkalmazta, hogy ugyan teret engedett a reformok képviselőinek, de ezt csak azért tette, hogy írásaik megjelenését követően ő vagy más, vele azonos platformon álló szerző eszmei megsemmisítő csapást mérjen rájuk.
Ennek következtében paradox helyzet alakult ki. Például a főszerkesztő felkérésére Varga István cikket írt „Egy nem marxista közgazdász vallomásai” címmel, amit a GF azzal a megjegyzéssel közölt, hogy a szerkesztőség nem ért egyet a cikk tartalmával. A paradox helyzetek egész sora alakult ki, mert miközben a lapnak úgyszólván minden számában szakértők nyilatkoztak a reálgazdaság zavarairól – a beruházások szétforgácsolásáról, a befejezetlen beruházások állományának növekedéséről, az anyag- és alkatrészhiányról, a növekvő elfekvő készletállományról, a romló minőségről -, az eszmei üzenet az volt, hogy a szocialista gazdaság mechanizmusa úgy jó, ahogy van, legfeljebb csak a gazdaságpolitikát és a tervezést kell jobbá tenni. A GF egyik cikke arról tudósítja olvasóit, hogy „a valóban meglevő hibák bírálata ürügyén támadást indítottak a szocialista gazdaság irányításának lenini elvei (…) ellen, és ehhez valami újat javasoltak” (1957. március 28.).
TÁMADÁSOK. Tudatos taktikai megfontolás volt a gazdasági mechanizmus és a gazdaságpolitika elválasztása. A mechanizmus bírálata ugyanis végső soron a rendszer bírálata, vagyis a politikai struktúrát érintő kritika volt. Így érthető az 1956 októbere előtti politikai status quo fenntartásában érdekelt erők heves támadása minden reformjavaslattal szemben. A GF 1957. április 5-i száma már így fogalmaz: „Minthogy Magyarországon a frontális támadás csúfosan csődöt mondott, az ellenforradalom receptje változott (…) türelmesen (…) lépésről lépésre kívánnak haladni. Ezért hangsúlyozzuk szakadatlanul, hogy legyünk éberek a gazdasági kérdések eldöntésénél…”
Molnár és Varga jobbára csak szemlélői voltak az eseményeknek; távol tartották magukat az „eszmei” harcban való részvételtől. Igaz, ebben nem is számított rájuk a főszerkesztő. Ritkán megjelenő írásaik elsősorban tudósítások voltak.
 |
|
|
Ahogy telt-múlt az idő, úgy változott a szerkesztőség személyi összetétele. Az egykori „menedékesek” fokozatosan megtalálták a helyüket az új berendezkedésben. Új arcok, új emberek tűntek fel, s velük új szellemiség is érkezett. Elsősorban Garam József személyét kell kiemelni, akinek a Központi Statisztikai Hivatalból kellett távoznia. Furcsa mód nem „ellenforradalmi” tevékenysége miatt. Éppenséggel ő a másik oldalon állt. 1957 szeptemberétől felelős szerkesztőként jegyezte a lapot.
Ez az az időpont, amikor Háy László de facto (az év végéig még ő jegyzi a lapot) távozik az újságtól, mert kinevezték a Közgazdasági Egyetem rektorává. Nem kizárt, hogy a kinevezést Háynak a nyilvánosságban játszott szerepe is motiválta. Tény, hogy a lap példányszáma – mintegy az addigi szerkesztési politikára válaszként – drámaian zuhant; az év végére már az ötezer példányt sem érte el.
Garamot 1958. január elsejével kinevezték a lap főszerkesztőjévé. (Ezt a tisztet 1985-ig töltötte be.) Úgyszólván mindent elölről kellett kezdeni. Ezt az újrakezdést jelezte a lap nevének megváltoztatása Figyelőre és az áttérés a heti megjelenésre.
Közben új „menedékesek” érkeztek a politikai-ideológiai front mindkét oldaláról. Itt tűnt fel a magyar újságírás két emblematikus alakja, Gömöri Endre külpolitikai és Tábori András belpolitikai újságíró (később a Magyar Hírlap alapító szerkesztője) a front „ellenforradalmi” oldaláról; Lovas Márton – a mezőgazdasági szövetkezetek és a háztáji gazdálkodás későbbi védelmezője, a reformellenes erők egyik céltáblája a hetvenes évek elején – a szélsőbalról csatlakozott a Figyelőhöz.
Garam József realitásérzékének, pragmatizmusának, bölcsességének és emberi tisztességének köszönhető, hogy a Figyelő oly sokarcú szerkesztősége a progressziót képviselő szellemi műhellyé válhatott; ahol gazdasági szakújságírók generációi nevelkedtek. Ő töltötte be annak a politikai ernyőnek a szerepét, amelynek a védelme alatt a Figyelő a reformeszme következetes támogatójává és magas szintű szakmaiságot képviselő, európai kultúrájú lappá válhatott. Ezt bizonyítja az is, hogy a rendszerváltást követően számos rangos szakmai befektető versengett a Figyelőért.
*
Molnár Viktória 1958-ban távozott a laptól. Varga György számára pedig egy 38 éven át tartó frigy vette kezdetét. A sikerekben, kockázatvállalásban, félelmekben, kihívásokban és megújulási kísérletekben gazdag 38 év végére a számára fájó és elfogadhatatlan kényszerek tettek pontot 1995 októberében… Közel kétezer lapszám készítésének volt résztvevője: újságíróként, rovatvezetőként, főszerkesztő-helyettesként, majd tíz éven át főszerkesztőként.
Lejegyezte: a-gy
