 |
 |
|
Inkább úszni tanultál volna meg, nem németül – veti oda (mentőöv helyett) egy, még a rendszerváltás előtt keletkezett viccben a fuldokló, hilfét kiabáló turistának a közönyös magyar szemlélődő. A statisztikák szerint a hozzáállás a nyelvtanuláshoz azóta sem változott sokat. A 30 éven aluliaknak ma is mindössze a 7 százaléka felel meg az Európa Tanács nyelvekkel kapcsolatos elvárásainak, vagyis hogy minden uniós állampolgár minimum két idegen nyelvet beszéljen az anyanyelvén kívül, legalább alapfokon. Ha egy generációval kibővítjük a kört (belevesszük tehát azokat is, akiknek még kötelező volt oroszul tanulniuk), akkor – a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet és a Nyelviskolák Szakmai Szövetsége felmérése alapján – azt tapasztaljuk, hogy a 45 év alatti korosztály 3 százalékának van felsőfokú, 8 százalékának középfokú és 3 százalékának alapfokú nyelvvizsgája, ami meglehetősen siralmas. Boldizsár Gábor, az Oktatási Minisztérium nyugalmazott szakmai főtanácsadója, és az Európa Tanács grazi Élő Nyelvek Európai Központja igazgatótanácsának elnöke szerint a kép ennél azért pozitívabb. Hiszen sokan, akiknek nincs a nyelvtudást igazoló papírjuk, azért még esetleg valamennyire tudnak idegen nyelven kommunikálni.
MEGTORPANT A FEJLŐDÉS. Elméletileg erre a szintre, papírral vagy papír nélkül, de el kellene jutnia minden középiskolát végzettnek, aki kilenc év alatt legalább 900 óra nyelvoktatáson részt venni kényszerült. A gyakorlat persze egészen más (lemérhettük ezt az orosz nyelvoktatás korában), s ennek okát szinte minden megkérdezett szakember a magyar felsőoktatás színvonalában, a nyelvtanárok képzésében látja. „A rendszerváltás után még helyesek voltak az elképzelések, azóta csak romlott a helyzet” – összegzi a szakma véleményét Poór Zoltán, a veszprémi egyetem docense, az Angoltanárok Nemzetközi Egyesületének elnöke. A pozitív kezdeményezéseknek – mint a hároméves egyszakos nyelvtanár-képzés, az úgynevezett CETT-program, amelyet eredetileg az orosztanárok átképzésével párhuzamosan hoztak létre – nem sikerült tartósan életben maradniuk. Pedig e képzésben a korábbiaknál sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a nyelvpedagógia és szakmódszertan, kisebbet a filológia.
 |
|
„Azoknak a nyelvtanároknak a többsége, akik ma kikerülnek a felsőoktatási intézményekből, köze sincs a csaknem anyanyelvinek számító C2-es szinthez” – von mérleget Rozgonyi Zoltán, a Nyelviskolák Szakmai Szövetségének elnöke és az Euro Nyelvvizsga Központ igazgatója. Sem a nyelvismeretük, sem a módszertani képzettségük nem megfelelő. Alig van közöttük, akiket fel lehetne venni kezdő tanárnak egy magán nyelviskolába. „A módszertant kollégáik segítségével idővel többnyire elsajátítják, de a nyelvi hiányosságok megmaradnak” – állapítja meg kritikusan a szakember. Ezen alaphelyzet egyenes következménye, hogy a hagyományos iskolai oktatás keretei között egy átlagos diáknak igen kicsi az esélye arra, hogy középfokon megtanuljon egy idegen nyelvet. Tény, hogy a már idézett felmérés szerint az érettségizettek között a használható nyelvtudással rendelkezők aránya 26 százalék. (Az érettségivel nem rendelkezők között pedig mindössze 5 százalék.) Az Európa Tanács Közös Európai Referenciakeretén (CEF) alapuló nyelvtudásméréssel végzett felmérés hízelgőbb képet mutat. Arról viszont már nincsenek megbízható adatok, hogy a középfokú nyelvvizsgával rendelkezőknek mekkora része középiskolás. Azt meg végképp nem lehet kideríteni, részt vettek-e valamilyen, az átlagos óraszámot meghaladó pluszoktatásban – mennyire hatékony tehát az általános képzés. Mindössze az az adat áll a rendelkezésünkre, hogy az egyetemre vagy főiskolára jelentkezők felének van középfokú nyelvvizsgája.
Mindenesetre nem meglepő, hogy az idegennyelv-tudás iránti egyre erőteljesebb elvárások a diákok növekvő hányadát késztetik – párhuzamosan az iskolai nyelvoktatással – nyelviskolába vagy magán nyelvtanárhoz. A kereslet a rendszerváltás után eleinte inkább a nyelviskolák felé áramlott, de ma a különképzésre járók inkább már az egyéni nyelvórákat részesítik előnyben. Ennek a trendnek az erősödése persze a család anyagi színvonalának függvénye.
|
|
Balti éltanulók
Hasonló problémával küzd a tavaly uniós taggá vált közép- és kelet-európai országok mindegyike. Az általános vélemény szerint a helyzet javulására legfeljebb a Baltikumban van esély, ahol a „skandináv testvérek” példáját alapul véve, megfogalmazódott a kormányzati szándék a cselekvésorientált módszerek alkalmazására. Kezdik megbecsülni az orosz nyelv ismeretét is, sőt, sokan svédül és finnül is tanulnak. Kudarctörténetként tartják számon Görögország esetét, ahol az elmúlt évtizedekben euró milliókat költöttek a nyelvoktatásra, a görög nyelvtanárok azóta jelen is vannak a szakmai fórumokon, s érezhető, hogy az oktatás színvonala javult, az átlag görög azonban semmivel sem beszél jobban angolul, mint tizenöt éve. |
|
|
|
|
Az oktatók valós nyelvtudása mellett a másik nagy probléma az alkalmazott módszertan. Magyarországon még mindig a magolást követelő, grammatizáló, poroszos, drillezős metódus a leginkább elterjedt. Ezzel szemben a nemzetközi szinten is egyre nagyobb teret nyerő, a nyelvoktatás bölcsőjének számító Nagy-Britanniából származó elmélet szerint egy a lényeg: a diák motivált legyen, és a nyelvtanulás sikerélményt okozzon neki. A filozófia mögött kidolgozott módszertan is áll; ennek követői többé-kevésbé valós szituációk megteremtésével arra próbálják rávenni a tanulókat, hogy „gátlástalanul” használják a nyelvet. A tanár nem elmagyarázza a tananyagot és számon kér, hanem csak segít tanulni. A munkát a diáknak kell elvégeznie. (A két említett metódus mellett mindig felbukkannak divatos új áramlatok is – ilyen volt például az úgynevezett szuggesztopédiai módszer -, de mivel hatékonyságuk erősen kétséges, a nyelvtanulók 80-90 százalékát általában hidegen hagyják.)
ÍGY IS JÓ. Boldizsár Gábor egyébként úgy véli, ha helyi szinten az a valós igény merülne fel a tanárokkal szemben, hogy korszerű módszerekkel oktassanak, nyilván képesek lennének változtatni – mondjuk úgy, hogy módszertant tanulni jelentkeznek az amúgy is kötelező továbbképzésre -, akár rövid idő alatt is. Az is nyilvánvaló, hogy addig viszont nem várhatjuk ezt tőlük, amíg iskolájuk megelégszik a hagyományos módszerekkel.
A nyelvtudás színvonalát egy adott országban egyéb olyan tényezők is befolyásolják, mint az általános gazdasági háttér vagy a helyi kulturális szokások. Egy átlagos svéd diák például már több hónapot eltöltött Angliában vagy Németországban, mire befejezi a gimnáziumot. E téren azért idehaza is bővülnek a lehetőségek; szülői vagy iskolai segítséggel (főként az 1989 előtti időkhöz képest) egyre több magyar diáknak nyílik lehetősége arra, hogy kijusson olyan országba, ahol a tanult nyelvet munkanyelvként használhatja. Lehet a célpont akár Szlovákia is. Az azonban még távoli ábránd, hogy a Pozsonyba utazó diák esetleg szlovákul társalogjon az ottaniakkal. Márpedig az Európa Tanács már említett elve szerint az lenne kívánatos, hogy az anyanyelven kívüli két beszélt nyelvből az egyik legyen valamelyik szomszéd országé. A Medián 1000 fős mintáján azonban a környező volt szocialista országok nyelve meg sem jelenik az oktatási palettán. Annál inkább az angol, de ez ma már önmagában nem érték, hanem egyre inkább alapkövetelmény – a szállóige szerint „English is not enough”, az angol nem elég. Persze az már egy következő szint, ha a hazai nyelvoktatásban az egyébként valóban egyre inkább túlsúlyba kerülő angolnyelv-tanulás eredményessége minősül majd a legnagyobb problémának.
