Szegénységcsapdában

Nem a mutatók megválasztásán múlik. Mindegy, azt nézik-e a kutatók, hogy hol laknak olyan családok, ahol senkinek sincs 8 osztálynál magasabb végzettsége, vagy több munkanélküli is van egy családban, illetve, hogy mekkora a cigány népesség aránya, vagy például azt kérdezik, mindenkinek van-e télikabátja, második pár cipője, éheznek-e – az eredmény ugyanaz. „Bárhogyan tesszük fel a kérdéseket, mindig ugyanazt a szegénység-térképet kapjuk” – szögezi le Ladányi János szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora. „Olyan erősen koncentrálódnak a társadalom tetején az előnyök, és a társadalom legalján a hátrányok, hogy az iskolázatlanság, a munkanélküliség és a roma lakosság koncentrálódásának területi eloszlásai rendre egymást fedő térképeket rajzolnak ki. Minden mérés alapján ugyanaz a néhány térség tűnik elő, és ugyanaz a 10-15 legrosszabb helyzetben lévő település vezeti a szegénységi listát.”

VÁLSÁGÖVEZETEK. Ebből következően mára – a kilencvenes évek gazdasági átalakulásának egyik legkárosabb mellékhatásaként – több országrészben válságövezetek jöttek létre. Nem pusztán arról beszélhetünk, hogy kialakultak telepek, településrészek, illetve egész falvak, amelyek gettósodtak. Ennél többről van már szó: ezek a hátrányos helyzetű települések az ország több részén már gettósodó térségeket alkotnak, s ez eddig példátlan jelenség a magyar történelemben.

Többféle hátrányt egyesítő gettósodó térség alakult ki a Csereháton és az Ormánságban, és kialakulófélben van többfelé az ország északkeleti és déli peremén, ahol az aprófalvakban élő lakosság csapdahelyzetbe került. A többség évek óta munkanélküli, a legközelebbi munkahelyek 30-50 kilométerre találhatóak, a házakat csak irreálisan alacsony összegért lehet eladni, amiből a munkalehetőségek közelében nem lehet lakáshoz jutni, a fiatalok közül sokan még az általános iskolát sem végzik el. „Jellemzővé a nem cigányok által egyáltalán nem, vagy csak alacsony arányban lakott, de erősen elöregedő és rohamosan fogyó népességű, illetve a cigányok által egyre magasabb arányban lakott, egyre gyorsabban növekvő népességű aprófalvak váltak” – írta Ladányi egyik cikkében.

E területeken nincsenek munkahelyek, nem működnek vállalkozások, a mezőgazdaságból nem lehet megélni, a helyi lakosok így döntően a szociális ellátórendszertől függnek. Az ezen térségekben koncentrálódó népességnek akár a jelenlegi, harmadik világbeli szinten való eltartása is nagyon sok állami pénzbe kerül. A szakember arra figyelmeztet: hiába tömörül néhány elszigetelt helyre a mélyszegénység, e jelenség a többségi társadalmat is érzékenyen érinti, hiszen a leszakadó területek szegényeiből minduntalan újra feltöltődik a segélyre szoruló nagyvárosi népesség, gyarapítva az önkényes lakásfoglalók, a hajléktalanok, az alkalmi munkások, a koldusok és egyéb szegények népes táborát. Más szóval, míg léteznek az országban gettósodó települések és térségek, az egész társadalmat érintő szociális feszültség is újratermelődik.

Egyértelmű, hogy ezek a térségek képtelenek önerőből, állami segítség nélkül kitörni a kirekesztettségből, és ismét bekapcsolódni a gazdaság vérkeringésébe. „Nem olyan nagy területek ezek, nem olyan sok emberről van szó, hogy a felzárkóztatásuk meghaladná a költségvetés teherbíró képességét” – véli Köllő János közgazdász, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének kutatója. Szociológusok és közgazdászok egyetértenek abban, hogy csak az egész kistérségre és a teljes lakosságra kiterjedő programok adhatnak megoldást. Ám az ilyen, „többfrontos” fejlesztésnek nálunk még nincs hagyománya. Mindeddig egyetlen mintaprogram született, jelesül a Cserehát infrastrukturális és társadalmi fejlesztésére, ezt Ladányi és munkatársai készítették (Figyelő, 2005/26. szám) Ám ezt az eredeti tervet menet közben az esélyegyenlőségért felelős tárcánál többször módosították, a pénzt lecsökkentették, s mostanra éppen az átfogó térségfejlesztés gondolata látszik elveszni (lásd keretes írásunkat). Mindenesetre azt ígérik: a Csereháton az elkövetkező hónapokban megindul az infrastruktúra fejlesztése.

MUNKAHELYEK NÉLKÜL. Ám a leszakadt térségek felzárkózását nem csupán az utak és közművek hiánya gátolja. A legnagyobb – bár az előbbiekkel szoros összefüggésben lévő – probléma, hogy képtelenség munkahelyteremtő vállalkozásokat csábítani e területekre. Köllő János, a hazai foglalkoztatási helyzet kutatója szerint ezért az utóbbi évek állami bérpolitikája is okolható. A kétszeri – 2001-ben és 2002-ben végrehajtott – nagymértékű minimálbér-emelés becsülhetően összesen 1,3-2,3 százalékponttal alacsonyabb foglalkoztatáshoz vezetett. „A foglalkoztatás-csökkenés csak a szakképzetleneket érinti” – olvasható a Halpern László, Koren Miklós, Kőrösi Gábor és Vincze János szerzőnégyesnek a Közgazdasági Szemlében megjelent tanulmányában.

Köllő mindezt azzal egészíti ki, hogy míg a magyarországi egyetemet vagy középiskolát végzettek foglalkoztatása nem marad el az Európai Unió és az OECD egymáshoz hasonló átlagától, addig az általános iskolai bizonyítvánnyal rendelkezőké már 20 százalékkal alatta marad azoknak. Az állami bérpolitika az ő helyzetüket rontotta: a magasabb minimálbérek okán újabb népességcsoport vált adózóból segélyezetté, s ezt egyéb kedvező hatások nem tudják ellensúlyozni, így a költségvetés pozíciója is romlott.

SEGÉLYRE KÉNYSZERÜLVE. A közgazdász szerint külföldi kutatások igazolják: semmi nem teszi az embereket annyira boldogtalanná, mintha elveszítik a munkájukat. Ha béreket munkanélküliségi juttatásra cserélünk, azzal az érintettek számára elképesztő életszínvonal-csökkenés következik be. Mivel pedig az utóbbi években nálunk azon ágazatok és szolgáltatások iránt nőtt a kereslet, amelyek kiszolgálására az alacsonyan képzettek nem alkalmasak, az általános iskolát végzetteknek elenyészően kevés az esélyük arra, hogy munkahelyet találjanak a szolgáltatásban és a kereskedelemben. A leszakadt településeken, ahol az iskolázatlanság is újratermelődik, a következő, növekvő népességű generáció tagjai is arra predesztináltak, hogy segélyeken tengődjenek.

Ladányi János arra figyelmeztet: tragikusan elhibázott az az állami szociálpolitika, amely a gettósodó térségekben finanszírozza új házak építését, ahelyett, hogy a munkahelyek közelébe való költözést segítené elő. Köllő szerint a jóléti rendszer átalakítása nélkül nem lehet felzárkóztatni a leszakadt térségeket: helyes lenne olyan támogatási formákat bevezetni, amelyeket az ország más területein nem lehet, de nem is szükséges alkalmazni. Ennek egyik fontos eleme, hogy a foglalkoztatáspolitika kiemelten kezelje a legalacsonyabban képzettek munkába állítását, akik erre a segítségre a leginkább rászorulnak. Köllő János úgy látja, hiába van 25 százaléknyi átlagos bérkülönbség Nyugat-Magyarország és a legszegényebb területek között, ha a termelékenységet is számítjuk, akkor a különbség 1-2 százalékra csökken, s az egyéb kockázatokkal együtt így már nem éri meg a vállalkozásokat a legszegényebb régiókba telepíteni. Kizárólag nagy állami bérszubvenciós programokkal lehetne a gettósodó térségekben csökkenteni a béreket, ami vonzaná a vállalkozásokat. Emellett ellensúlyozni kell azokat a többletköltségeket is, amelyek az eldugott településen való működésből adódnak.

Az egyetlen, egész régió felzárkóztatást célzó Cserehát-mintaprogram jelenlegi formájában nélkülözi ezeket az elemeket, a többi gettósodó terület átfogó fejlesztéséről pedig egyelőre nincs szó. Az elkövetkező években Magyarországnak szembe kell néznie az egyre növekvő mértékű mélyszegénységgel.