Helybenjárók

Úgy tartja a mondás: Csenyéte határába érve még a galamb is denevérré változik – meséli a helyi kisebbségi önkormányzat egyik tagja, Kótai Elemér. De mindjárt hozzáteszi, nem tudna máshol lakni…

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a „parasztok” – miként a romák nevezik minden negatív él nélkül a helyi nem-romákat – sorra elvándoroltak a faluból. Helyükre cigányok költöztek, akik részben a falu szélén álló putrisorból „emelkedtek ki”, részben Miskolcról, vagy más városból költöztek vissza szülőfalujukba, miután a munkájukat elveszítették. Mára mindössze öt „paraszt” maradt a 400 lakosú településen: három magányos öregasszony és egy idős házaspár. Akik itt az utóbbi években kicsit összeszedték magukat, már költöztek is tovább, legalább Baktakékre. A legutolsó élelmesebb csenyétei család 2002-ben hagyta el a falut. A környéken az számít igazán kikapaszkodónak, akinek sikerül beköltöznie Encsre. Ott már jár a vasút, gyorsforgalmi út van – aki szerencsés, ingázhat valamelyik városba a munkahelyére. „Nem maradt itt olyan, aki tehetősebb lenne a többinél” – magyarázza Kótai Elemér. De aztán elgondolkodik: „Azért van, aki többre jutott. A fürdőszoba nagy dolog, csak három házban van megépítve. Nagy esemény, ha valaki új bútort tud venni.”

Jövedelemben – vagy mondjuk úgy, családi bevételben – a 100 ezer itt az álomhatár. Találkoztunk olyan idős asszonnyal, aki havi 24 ezer forintos nyugdíjból él egyedül a saját házában. A csenyéteiek az elsők között voltak, akik még a nyolcvanas évek második felében elveszítették a munkahelyüket. Az akkori 16-18 évesek azóta sem tudtak sehol elhelyezkedni: innen 50 kilométerre van csak munka, de ott sem a képzetlen ingázókra várnak. Az ő gyerekeik, akik ma már szintén 16-18 évesek, úgy nőttek fel, hogy a környezetükben soha senkit nem láttak munkába járni. Nem tudják, milyen az: reggel időben kelni, pontosan beérni, egész nap dolgozni. Nem volt kitől megtanulni.

RÖGHÖZ KÖTÖTTEN. Ritkán mozdulnak ki a faluból. Ha valaki busszal bezötyög Miskolcra, ezer forintot fizet az oda-vissza útért. S ha olykor valami nagyobb ügyet intézni beruccannak a megyeszékhelyre, reggeltől étlen-szomjan járkálnak, míg az egyetlen késő délutáni járat hazaviszi őket, mert olyan nincs, hogy a buszjegy mellett még ennivalóra is jutna.

Egyetlen helyiségből álló, egykor szebb napokat látott ház tetején négyzetméternyi helyen hiányzik a bádog. Épp néhány órája ért véget egy újabb özönvíz-szerű felhőszakadás, a szobában vízzel itatódtak át a falak. Az udvaron bontott építőanyag áll felhalmozva. „Megjavítjuk a házat, ha elmúlik az esős idő” – magyarázza Horváth Erzsébet. Ránézésre meghatározhatatlan korú asszony, aztán kiderül, hogy 33 éves. És nagymama. Öt gyermekével, unokájával és az élettársával laknak a vityillóban. Havi 90 ezer forint segélyt és szociális juttatást kell beosztania. Horváth Erzsébet Csenyétén született, de néhány évre egyszer már elköltözött a család az élettárshoz. Aztán mégis visszajöttek. „Itt több juttatást kapnak a gyerekek – magyarázza az asszony -, mindennap főzök, ha van miből; ha nincs, nem eszünk.” Előkerül a 15 éves lány, karján csecsemő. „Hiába mondtam neki, hogy tanuljon. Nekem megvan a nyolc osztály, de ő már csak négyet járt ki…” Esete nem egyedi: a csenyétei fiatalok az alulképzett szüleiknél is kevesebb ideig járnak iskolába.

Az önkormányzat úgy tud segíteni, hogy megveszi az építőanyagot, aztán több hónapon keresztül levonja a részletet a rendkívüli segélyből. Csakhogy sok ház teteje hiányos. Ezer forint körüli összegbe kerül egy mázsa tüzelő errefelé, ám erre már egyik családban sem jut pénz. „Így van ez az egész környéken: a csóré cigányok nem tudnak tüzelőt venni” – magyarázza a kisebbségi képviselő. A helybeliek a környékbeli erdőben gyűjtögetnek, ha nem akarnak télen megfagyni. Ám az erdőtulajdonosok, látva a fapusztulást, rendőri kísérettel időről időre átfésülik a falut, és ahol a hatóság embere farakást talál, ott bírságol. Mesélik: megesett, hogy csenyétei ember falopásért ült a börtönben. Most él egy hallgatólagos megállapodás: száraz fát szabad összeszedni, élőt kivágni tilos, azt büntetik. Az augusztus végi hétköznap délután látni az utcán kamasz fiúkat, akik biciklivel hordják a karnyi vastag száraz ágakat.

ESÉLYTELENÜL. Eredetileg kert mélyére nyúló, hosszúkás, szép tót házakból állt a település, de mára sokat elbontottak. Egy-egy ilyen épületet, kerttel, istállóval 150-200 ezerért lehet eladni. Abból másutt nem kapni lakhelyet. Akik ma Csenyétén élnek, hosszú időre itt ragadtak. Épültek új, a hagyományosaknál csúnyább, egyszerűbb házak – szocpolt ugyanis csak építésre lehet felvenni. S aki itt épít, az talán egy életen keresztül lesz munkanélküli.

Fővárosi szociológusok 1989 óta járnak Csenyétére. Havas Gábor, Ladányi János, Szelényi Iván és mások a helyi önkormányzattal együtt alapítványt hoztak létre azért, hogy a gettósodó falu katasztrofálisan elszegényedő lakóinak segítsenek megkapaszkodni. Ladányi és Szelényi A kirekesztés változó formái című, tavaly megjelent könyvében leírja a különböző, többnyire csendes vagy látványos kudarcba fulladt programok történetét. A szerzők a ma is akadozó szociális agrárprogram legnagyobb eredményének azt tekintik, hogy az utóbbi években tél végén a falu utcáin már kevesebb olyan teljesen legyengült, az éhezéstől elképesztő fizikai és pszichés állapotban lévő embert lehet látni, mint korábban.