 |
 |
|
Léteznek hűsítő poplemezek, amelyek képesek az ember szomját is oltani. Ilyen a bukolikus tájakat is megjelenítő The Coral új albuma, amely bizonyára megfelel a német sörök tisztasági törvényének is. Kevés az olyan popzenei portéka manapság, amely ilyen meggyőzően tudja működésbe hozni a hatvanas évek beat hangzását, a spagetti-westernbe oltott Simon and Garfunkel soundját, miközben olyan korszerűnek hat, hogy a NASA mérnökei is örömmel hallgatnák.
A The Coralt leginkább egy kincses kalendáriumhoz lehetne hasonlítani: minden évszaknak, minden vásári és búcsús napnak külön hangsúlyokat adtak, az ember a víziorgona-hangzáshoz nyugodtan hozzáképzelheti a barkaszentelést, vagy a virágvasárnapot. Viszont, tegyük hozzá, hogy a korábbi, a Magic and Medicine című lemezhez képest a The Invisible Invasion a nagyböjt ideje. Lecserélték a korábbi producerüket, Ian Broudie-t a hideg esztrádos triphop két gurujára, a Portisheadből ismert Adrian Uttley-ra, és Geoff Barrow-ra. Kevesebb lett a játékosság, a csiripelés és a csilingelés, mintha keményebb lenne a gitárhangzás, mégis ugyanolyan álmodozós, érzelemittas maradt a hangulat.
Mintha csak a Szerelmes biciklisták című korai Bacsó-film zenéjét hallanánk; nyugodtan rákeverhetjük mondjuk a Leaving Today című felvételt a Tihany környékén kerekező három fiatal, András, Bence és Albert dialógusaira. A The Coral továbbra is a pop egyik menedékháza, műparaszt búbos kemencével, és egy flippergép, amelyből korai Pink Floyd és Birds szól. Az új lemez nem okozott csalódást, a James Skelly vezette csapat ezúttal is bebizonyította, hogy a nagybetűs ihlet bármikor képes megszállni őket, és hogy a stílusmanírok ellenére is briliáns dalszerzők. Ugyanakkor az album nem hozott előrelépést, ha csak a szikárabb, az itt-ott keménykedő hangzást nem gondoljuk annak. A pop nagy pásztoridilljeit megfestő The Coral láthatatlan inváziójával bebizonyította, hogy a rock and roll erdőkerülői pont olyan fura szerzetek, mint a földönkívüliek.
