hónapokon keresztül féltve őrzött, hiteles dokumentumai kerültek nyilvánosságra a napokban. Ezzel bizonyosan új, izgalmas korszak kezdődik a sikkasztássorozat szerteágazó történetének feldolgozásában. Kis időre felcsillant a remény, hogy ezután tisztábban értjük majd, mi is történt valójában, mert nincs több maszatolás a sajtónak adagolt jegyzőkönyvrészletekkel, holtpontra jut a kiszivárogtatás-biznisz, és nem kell találgatni, melyik oldal, melyik párt és miképpen paktált le az árnyékbank és árnyékcégek mágusaival. És végre az is kiderül, hová és kinek a zsebébe, miféle kasszákba csordogáltak az elsikkasztott milliárdok.
Aztán elolvasva a száznyolcvan oldalnyi dokumentumot, végignézve a videofelvételeket, még inkább elsötétült a kép. Előttünk egy erős sodrású, lélegzetelállító történet pereg le, amelyben egymásba fonódik a magyar gazdaság árnyékvilága a mohó magyar politikai elittel és annak potyalesi sleppjével, s közöttük elvegyül a magyar bűnüldözés és igazságszolgáltatás krémje. Ám közben tudjuk: ez egy nagystílű, tehetséges játékosnak (hamarosan az ügy fővádlottjának) kerekre csiszolt, szubjektív története, amelyből pontosan kirajzolódik: a pénzmosásra kifejlesztett, nem is túl bonyolult rendszert 1998-tól 2003-ig legalább három célra lehetett kiválóan használni. Egyrészt állami és magánpénz elsikkasztására; másrészt arra, hogy korrupt politikusoknak szánt csúszópénz a lelepleződés veszélye nélkül jusson el a feladótól a célszemély zsebébe; harmadrészt pedig, bizony, pártfinanszírozásra. Mindegyikre akad több színes példa a Kulcsár-sagában. Az ügyészség dolga most, hogy milyen mélységig hajlandó komolyan venni ezt a sztorit. S a nagy kérdés az, vajon mindegyik szálat felgöngyölíti-e az igazságszolgáltatás. Vagy végső soron marad ez a bizonytalan állagú sötét maszat – a nem bizonyított, de közbeszéd tárgyává vált stiklik sorozata -, amelyet továbbra is politikai érdekeiknek megfelelően kenhetnek egymás fejére közéletünk szereplői.
