Egy tavaly őszi reggelen váratlanul detektívek tartóztatták föl az elegáns manhattani Park Avenue-n lévő otthonából távozó Benjamin R. Pollnert, a Taurus Petroleum vezérigazgatóját. Felmerült ugyanis a gyanú, hogy ő is érintett az iraki „olajat élelmiszerért” ENSZ-programmal kapcsolatos botrányban. A hatvanegynéhány éves Pollner azonban – aki főként londoni és genfi irodákból irányítja a Taurust – nem volt hajlandó válaszolni az őt faggató nyomozók kérdéseire, mondván, rövidesen indul a repülőgépe Európába. „Nem csináltam semmi törvénybe ütközőt sem New Yorkban, sem az egész Egyesült Államokban” – vetette oda már az autójában ülve a nyomozóknak, akik ezt rögtön annak elismeréseként értékelték, hogy bizony megsértette a törvényt, csak éppen valahol másutt. A hatóságok szerint Pollner azóta nem is lépett amerikai földre.
BILINCSBEN. Hónapokkal később, április 14-én rendőrök bilincsbe verve vezették el houstoni házából David Bay Chalmerst, a Bayoil U.S.A. kőolaj-kereskedő cég tulajdonosát. A vád ellene csalás, bűnszövetkezetben való részvétel, valamint az, hogy az ENSZ-program idején kereskedett a terrorizmust támogató Irakkal. Chalmers ártatlannak mondja magát.
Egy másik kereskedő, a londoni SOCO International elnöki tisztét betöltő Patrick Maugein ellen egyenesen az ENSZ folytat vizsgálatot. A gyanú szerint részt vett az illegális iraki olajügyletekben, kijátszva azt a korlátozást, hogy a szankciókkal sújtott Irak csak humanitárius célú import finanszírozása érdekében exportálhat kőolajat. Maugein tagadja ezt, miként azt is, hogy törvénytelen módon felárat fizetett volna Szaddam Huszeinnek, így szerezve jogot a piaci árnál olcsóbb olaj megvásárlására.
Hogy a kétes iraki ügyleteken túl mi köti össze a fenti történetekben szereplő három embert? Mindhárman ahhoz a nehezen megközelíthető hálózathoz tartoznak, amely a világ független – azaz nem a nagy kitermelő és finomító cégek által folytatott – olajkereskedelmét irányítja. A hálózat tagjai nem szükségképpen együtt tevékenykednek, de gyakran ugyanazokra a lehetőségekre csapnak le. Nem is csoda, hiszen ők a Rich-fiúk.
Marc Rich egykor az Egyesült Államok legkeresettebb fehérgalléros bűnözője volt, mígnem Bill Clinton elnök 2001 legelején, a Fehér Házban töltött utolsó napján – egy sokak által kifogásolt döntéssel – kegyelemben nem részesítette. Karrierje a hetvenes években, a világ akkori legnagyobb olajkereskedő cégénél, a Philips Bros.-nál (későbbi nevén Phibrónál) kezdett felívelni. Stratégiája az volt, hogy forrongó vagy nemzetközileg elszigetelődött országokban szerzett kereskedési jogokat. Gyilkos ösztöne miatt kiérdemelte az El Matador nevet. Kereskedett Iránnal a túszválság idején, Dél-Afrikával az apartheid-korszakban, Kubával és Líbiával az amerikai kereskedelmi embargó alatt. Úgy hírlik, nem volt az a dip?omata, olajminiszter vagy épp diktátor, akit ne tudott volna egy telefonhívással elérni.
Mindezek után 1983-ban Svájcba menekült, mivel az igazságügyi minisztérium vádat emelt ellene illegális kereskedelem, zsarolás és adócsalás miatt. Ha elítélik, akár 300 év börtönt is kaphatott volna. Cégei néhány vádpontban elismerték bűnösségüket, és megfizettek 200 millió dollárnyi bírságot és adót. Az ügy azonban egészen az elnöki kegyelemig nyitva maradt. A főszereplő megítélése pedig mindmáig legalábbis ellentmondásos. Morris Weinberg, az 1983-ban eljáró amerikai ügyész például úgy véli, „Rich filozóf?ája az, hogy rá nem érvényesek a törvények”. Korábbi üzleti partnere, Clyde Meltzer ellenben azt állítja: „Marc soha semmi tisztességtelenséget nem követett el”.
Bár a hetvenesztendős, a becslések szerint 8 milliárd dollárnyi vagyonnal rendelkező Rich ma már túl van pályafutása zenitjén, az üzletet viszik tovább tanítványai és pártfogoltjai. Ahogyan Alaszkában és az Északi-tengeren csökken az olajkitermelés, az új kínálatnak egyre nagyobb része érkezik a világ legkorruptabb és politikailag leginkább instabil országaiból, így például Egyenlítői Guineából és Szudánból. Az amerikai olajtársaságok a szankciók, az embargók, a lefizetést tiltó és a terrorizmusellenes törvények miatt ma már általában óvakodnak ilyen helyekről importálni. Viszont szükségük van az olajra. A Rich-fiúk pedig készséggel szállítanak nekik – akárhonnan.
FEGYVERARZENÁL. A BusinessWeek hat hónapig tartó oknyomozást folytatott a Rich-hálózat tevékenységének feltérképezésére. A közel-keleti olajkereskedelmi dokumentumok, rendőrségi, képviselőházi és CIA-anyagok, valamint kereskedőkkel és energetikai szakemberekkel folytatott interjúk alapján mindenekelőtt valószínűsíthető – noha nem bizonyítható –, hogy Rich 2001-ben, már az elnöki kegyelem után ismét törvényt sértett iraki ügyleteivel. Szaddam Huszein 2000 szeptemberétől két éven át rendkívül olcsón adta az olajat támogatóinak, akik aztán óriási haszonnal értékesítették azt. A diktátor ezért hordónként 50 cent felárat követelt magának. Ebből és az olajcsempészésből mintegy 10 milliárd dollárra tett szert, amit eleinte luxuskiadásokra – például egy Mercedes-flotta megvásárlására –, később azonban már fegyverkezésre fordított. Az amerikai hatóságok gyanítják, hogy az akkor felhalmozott arzenált használják most az iraki lázadók.
 |
|
IRAKI OLAJKIRÁLY
Hogyan juthatott Marc Rich iraki olajhoz az ENSZ-program idején?
• 2001 februárjától kezdődően Rich több alkalommal is vásárolt olajat Irakból az egyiptomi International Company for Petroleum & Industrial Services-en (INCOME) keresztül.
• Az INCOME az egyiptomi International Group for Investments (IGI) része. Egy CIA-dokumentum szerint az IGI tulajdonosa, Mohamed Seta rajta van azok listáján, akik az „olajat élelmiszerért” program keretében fel voltak jogosítva iraki olaj vásárlására és továbbértékesítésére. Fia, Hesam Seta tagadja, hogy illegális felárat fizettek volna Szaddam Huszeinnek.
• Az IGI érdekeltségei közé tartozik az 1990-ben alapított Dynatrade is. A céget a Bakhtiar-fivérek, Eszfandiar és Bahman irányították. Apjuk még a sah idején az iráni titkosszolgálat főnöke volt. Khomeini ajatollah 1979-es uralomra jutásakor a testvérek Irakba menekültek, és közeli kapcsolatba kerültek Szaddammal, aki szinte fogadott fiaiként kezelte őket.
• A fivérek 1981-ben létrehozták a genfi bejegyzésű – ma már nem működő – Jaracót. Az amerikai pénzügyminisztérium tavalyi jelentésében az áll, hogy a Jaraco főszerepet játszott Szaddam törvénytelenül szerzett dollármilliárdjainak tisztára mosásában.
• A Szaddám pénzügyeit vizsgáló Kroll-nyomozóiroda szerint Rich a Jaracón keresztül két évtizeden át, majd 1990-től a Dynatrade révén is üzletelt a Bakhtiar-testvérekkel. Hesam Seta úgy nyilatkozott a BusinessWeeknek, hogy a fivérek a Seta-család tanácsadói, Rich pedig az ő olajkereskedőjük. |
|
|
|
|
Rich maga nem válaszolt a megkeresésekre, a fő cégét, a svájci Zug kantonban székelő Marc Rich + Co. Holdingot irányító Thomas Frutig pedig csak megismételte korábbi sajtóközleményét, amely szerint a vállalatnak nem volt köze az „olajat élelmiszerért” programhoz. A Middle East Economic Survey olajszállítási kimutatásaiból viszont úgy tűnik, hogy Rich igenis vásárolt iraki kőolajat több, a programban hivatalosan részt vevő cégen, köztük az egyiptomi International Company for Petroleum & Industrial Services-?n (INCOME) keresztül. Az amerikai főügyészség nem kívánta kommentálni azt az értesülést, amely szerint vizsgálat folyik annak megállapítására, hogy Rich fizetett-e Szaddamnak. Ám ha történt is törvénysértés, bizonyítani nehéz lesz. Várhatóan az is következmények nélkül marad, hogy New York állam 2001-ben 137 millió dollárnyi adó meg nem fizetéséért pert indított Marc Rich ellen. Rich ugyanis Svájc egyik legnagyobb adófizetője, sokat költ jótékonykodásra, és kiváló kapcsolatai vannak, úgyhogy valószínűleg t?vább fogja élvezni külhoni életét a Luzerni-tóra néző – Picasso, van Gogh és Miró képeivel teleaggatott – luxusvillájában vagy a spanyol Costa del Sol tengerparton található nyaralójában.
A nyomozás során ugyanakkor az is kiderült, hogy Rich és tanítványai a világ leghatalmasabb informális olajkereskedelmi hálózatát építették ki. A svájci Zugban van bejegyezve az évi 72 milliárd dollár árbevételű Glencore International óriásvállalat, amelyet Rich alapított, majd 1994-ben eladott a menedzsmentnek. Jelenleg két embere, Ivan Glasenberg és Willy Strothotte irányítja a számos külföldi érdekeltséggel is rendelkező céget. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2001 februárjában azt jelentette, hogy a Glencore?egymillió hordó iraki kőolajat vásárolt az Egyesült Államok számára, ám a rakományt Horvátországban értékesítette 3 millió dollár nyereséggel. A vállalat végül visszafizette a pénzt az ENSZ-nek. Egy CIA-jelentés szerint a Glencore 3,2 millió dollár törvénytelen felárat fizetett Iraknak.
KÉZRŐL KÉZRE. Szintén két, korábban Richnek dolgozó kereskedő, Claude Dauphin és Eric de Turckheim vezeti a holland Trafigura Groupot, a világ egyik legnagyobb olaj-kereskedő cégét. Egy görög hajóskapitány 2001 szeptemberében azzal fordult az ENSZ-hez és az amerikai hatóságokhoz, hogy gyanúja szerint a tankhajóját bérbe vevő Trafigura kijátssza az Irak elleni szankciókat. A Trafigura egy bermudai cégtől, az ugyancsak Rich-tanítvány Jean-Paul Cayré által irányított Ibex Energytől vásárolt iraki kőolajat. Hasonlóképp a Tr?figurán keresztül értékesítette az Irakban – a CIA szerint illegálisan – beszerzett olajat a SOCO, amelynek elnöke, Maugein közeli kapcsolatban állt Tarik Aziz volt iraki külügyminiszterrel. Az ilyen ügyleteket azonban roppant nehéz felderíteni, mert az olajkereskedelem minden, csak nem tiszta: egy tankhajónyi szállítmány útközben akár tucatszor is tulajdonost cserélhet.
A Rich-fiúk némelyike, köztük Chalmers és Pollner sohasem dolgozott a „mesternek”, csupán üzletelt vele. Olajvásárlásaikat gyakran fedőcégek révén bonyolították le. Chalmers, a Bayoil tulajdonosa az eredetileg tengeralattjáró-hajtóműveket gyártó, majd 1999-ben hirtelen olajkereskedelemre váltó olasz Italtech cégen keresztül jutott iraki olajhoz. Ugyanő már korábban, az ENSZ-embargó 1991-es elrendelése előtt és után is importált kőolajat Irakból, oly módon, hogy a nagy rakományokat részletekben értékesített? kisebb amerikai finomítóknak. Pollner áll a mögött a két lichtensteini társaság, a Fenar Petroleum és az Alcon Petroleum mögött, amelyek az „olajat élelmiszerért” programban a legnagyobb vásárlók közé tartoztak. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve volt elnöke, Paul A. Volcker által vezetett ENSZ-vizsgálóbizottság szerint a Fenar és az Alcon együttesen 2,47 milliárd dollárt értékben vett iraki olajat – gyaníthatóan szintén Szaddamnak fizetve – , amelyet aztán szinte kizárólag Pollner cégének, a Taurusnak adtak el. Miután az ENSZ 2003 májusában feloldotta az Irak elleni embargót, a bagdadi olajipari minisztérium közölte, hogy akkortól csak a legnagyobb finomítóknak ad el kőolajat. Kivételt tett azonban két kereskedőcéggel, amelyeknek továbbra is engedélyezte a vásárlást: a Bayoillal és a Taurusszal.
A Rich-hálózat természetesen nem csak Irakban aktív. A Trafigura és a Glencore nagy mennyiségben vásárol kőolajat a terrorizmus támogatása és népirtás miatt amerikai tiltólistán lévő Szudánban. Az egyik fő szállítási célpontjuk Kína. Ugyanez a két vállalat, valamint az egykori Rich-kereskedő, Michael Prest által irányított Petrodel közte volt annak a néhány cégnek, amelyek a vád szerint több mint 100 millió dollárral megkárosították a nigériai állami olajtársaságot a szállítási költségek mesterséges fölnag?ításával. Néhány Rich-fiú az Egyesült Államokkal feszült viszonyban lévő Venezuelában is tevékeny. Az ország olajiparát 2003-ban hosszú hetekre megbénító sztrájk után a Glencore és két másik amerikai kereskedőcég állítólag lefizette a Petróleos de Venezuela olajmonopólium vezetőit, hogy így biztosítson magának szerződéseket. A Glencore tagadja ezt.
OROSZ KAPCSOLAT. Az 1990-es évek elején, a Szovjetunió összeomlása után Rich az egykori kommunista birodalom romjain is gyorsan megvetette a lábát, olyannyira, hogy az egyik legnagyobb olajkereskedővé vált. Miként Vladimir L. Kvint, az American University professzora fogalmaz: „Amolyan keresztapa volt több orosz oligarcha számára”. Régóta szoros kapcsolat fűzi őt az egyik legnagyobb hatalmú orosz üzletemberhez, az Alfa Groupot irányító Mihail Fridmanhoz. Az ENSZ-program idején Chalmersszel együtt az Alfa két érdekeltségétő?, az Onakótól és a Tyumen Oiltól vásárolt iraki olajat. A CIA szerint az Alfa szintén lefizette Szaddamot, amit a cég nem ismer el. Oroszországban és Ukrajnában egyébként Rich kapcsolatba került olyan szélsőséges szervezetekkel is – köztük az orosz Béke és Egység Párttal –, amelyek nyíltan támogatták Szaddamot és Kim Dzsong Il észak-koreai vezetőt.
Az elnöki kegyelem után Rich visszavett a tempóból. Bár az amerikai igazságügyi minisztérium szeretné bíróság elé állítani őt, erre aligha kerül sor. Lassan mitikus személlyé válik, állítólag rövidesen tévésorozat is készül az életéről. Tanítványai és pártfogoltjai közül néhányat talán sikerül felelősségre vonni az ENSZ és az újabban a svájci állam által is folytatott vizsgálatok nyomán. Így is marad azonban elég Rich-fiú az olajüzletben, aki továbbvigye örökségét.
