Harminckét évvel 1973 után ismét egy olajárrobbanás rengeti meg a világgazdaságot. Ráadásul a körülmények is kísértetiesen hasonlítanak az akkori krízist megelőző időszakhoz. Reménykedni lehet ugyan, hogy az inflációt növelő magas kőolajár valamitől majd lezuhan, de fölösleges. Ez egy új kor nyitánya.
Az olajárak először 1972-ben, azaz már az első árrobbanás előtti évben megduplázódtak, hogy azután 1973-74-ben 11 hónap alatt a négyszeresükre emelkedjenek. Az idevezető események hosszú láncolatának nyitánya a Meadows házaspár által jegyzett, és 1972-ben napvilágot látott, A növekedés határai című tanulmány volt. Ők voltak azok, akik először szembesítették a végtelenített gazdasági növekedésben hívőket a Föld véges eltartó képességével, és azzal, hogy az – akkor ismert – kőolajkészletek pár évtizeden belül kimerülnek. A felvetés alapja az olajipar költségszintje volt: a robbanás előtti 2,5-3,0 dolláros kőolajár ugyanis csupán a kitermelés költségeit fedezte, az új mezők feltárását már nem.
77-78 millió hordó
– jelenleg körülbelül ekkorára rúg a világ napi kőolajfogyasztása.
95-96 millió hordó – 2010-re az amerikai energiahivatal ekkora napi felhasználást jósol.
A második olajárrobbanás 1979-ben az iráni kőolaj-bányászok sztrájkjával kezdődött. Az iszlám forradalomba torkolló megmozdulások elűzték a trónjáról az Amerika-barát sahot. Államosították az országban található külföldi érdekeltségeket, amire az Egyesült Államok kereskedelmi embargóval válaszolt. Majd a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalásával végképp megfagyott a viszony Teherán és Washington között. A háromszoros drágulást hozó második olajárrobbanás hatását a röviddel ez után kirobbant irak-iráni háború tette tartóssá. A háború eltüntette a világpiacról az OPEC második és negyedik legnagyobb exportőrét.
A tartósan magas kőolajár ugyanakkor nyereségessé tette az Északi-tengeren, Alaszka északi partjainál és a Nyugat-Szibériában meginduló kitermelést. Nagy-Britannia és Norvégia ekkor vált olajexportőrré. Szaúd-Arábia is növelte a termelését, Kuvaittal együtt pótolva a két kieső OPEC-tag kvótáját. Azaz miközben Irak és Irán – még 1989-ig – az egymás elleni háborúval volt elfoglalva, kettejük kvótáját a többiek szépen „elfoglalták”. Mindezen fejlemények nyomán 1984-re olyan mértékűre duzzadt a túlkínálat a világpiacon, hogy az ár összeomlott és a felére zuhant.
A harmadik olajárrobbanást Kuvait iraki lerohanása váltotta ki, amivel már az OPEC harmadik tagállama esett ki az exportáló országok közül. A hiányt továbbra is pótolta Szaúd-Arábia, de a világ megrettent attól, hogy az ismert kőolajkészletek több mint egynegyede az iraki diktátor Szaddam Husszein ellenőrzése alá kerül. Ráadásul Szaúd-Arábia legnagyobb olajmezői is lőtávolon belül voltak…
Kuvait tehát „rövid úton” felszabadult, a két háborút is kirobbantó Irakot pedig embargó alá vették. Korábbi termelési kvótáját felosztották az OPEC országai között, így az olajkartell tagjai is érdekeltekké váltak az embargó fenntartásában. Annál is inkább, mert az Irak által indított két háború a szervezetet is meggyengítette. A válságok nyomán megugró kőolajár ugyanis helyzetbe hozta a világpiaci versenytársakat: bár a legnagyobb ismert készletek az OPEC-tagok területén rejlenek a föld mélyében, a szervezet világpiaci részesedése a kritikus 50 százalék alá csökkent. A tetejébe az árkartell hatékonyságát tagállamai fegyelmezetlensége – rendszeres kvóta-túllépése – csak tovább rontja.
Ha az OPEC gyenge, akkor miért van mégis 60 dollárnál az olajár? A válasz elsősorban nem a kínálati, hanem a keresleti oldalon keresendő. A nagy fogyasztók közül az EU tagállamai, Japán és Oroszország kereslete stagnál. A világgazdaság két nagy régiója, Kína és az Egyesült Államok olajfogyasztása viszont dinamikusan bővül. Az amerikai energiahivatal prognózisa szerint a világ jelenlegi napi 77-78 millió hordós fogyasztása 2010-re 95-96 millió hordóra növekszik – nem kis mértékben e két ország miatt.
IRÁNI GÁT. Ez az ütem csak a meglehetősen drága északi-tengeri és alaszkai kitermelés fokozásával, az észak-amerikai olajpala hasznosításával tartható – de még úgy is csupán részben. Szükséges lenne hozzá a nagyon olcsó iraki termelés felfuttatása is, amit az olajberendezések elleni terrortámadások egyelőre megakadályoznak. Az iraki helyzet rendeződése nemcsak pszichológiai okok miatt, hanem a kínálat bővülése okán is csökkentené az olajárat. További olcsó kőolaj-források várhatók még Közép-Ázsiában, ahonnan viszont a tengeri kijárat hiányában az elszállítás okoz ma még gondot. Türkmenisztánon, Afganisztánon és Pakisztánon keresztül vezethetne ugyan alternatív szállítási útvonal, vagy akár Kína felé is megépülhetne a csővezeték – ráadásul a közelmúltban átadták az Azerbajdzsánból Grúzián keresztül Törökországig húzódó Baku-Ceyhan olajvezetéket, ami azonban egyelőre kapacitása töredékén tud csak működni -, ám a legrövidebb út egyértelműen Iránon keresztül vezetne, ami viszont Washington számára elfogadhatatlan. A teheráni vezetés továbbra sem nevezhető éppen Amerika-barátnak. Különösen most nem, amikor az iráni elnökválasztást az a Mahmud Ahmadinezsad, a Forradalmi Gárda egykori tagja nyerte, aki ugyan nem vallási vezető, társadalmi és politikai kérdésekben azonban egyértelműen ultrakonzervatív. Ráadásul megválasztása másnapján szárnyra kapott a hír, hogy 1979-ben esetleg ő is részt vett az Egyesült Államok teheráni követségének elfoglalásában, az ott dolgozók túszul ejtésében és későbbi fogva tartásában. Irán azonban korántsem csupán földrajzi okok miatt lehet akadály a közép-ázsiai olaj útjában: az érdekei is ezt diktálják. Ha ugyanis bővülne a kínálat, és ennek következtében ismét süllyednének az árak, az Irán exportbevételeit is csökkentené. Oroszországnak ugyancsak érdeke a magas világpiaci ár, hiszen legfőbb exporttermékei ma szintén a kőolaj és földgáz.
Mit jelent mindezek után a világnak a magas olajár? Jót és rosszat egyaránt. Egyfelől persze drága üzemanyagokat, amelyek minden ágazatban áremelkedést hozhatnak. Ám a 60 dollár körüli barrelenkénti ár nélkül aligha lehetne megfékezni például az amerikai és kínai olajfogyasztás bővülését. E nélkül pedig az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentését célzó – az Egyesült Államok által alá sem írt – Kiotói Egyezmény végképp meghal, betarthatatlanná válik. Arról nem beszélve, hogy a 60 dolláros olajár mellett végre van egy tényező, ami a szállítási költségeken keresztül valamennyire drágítja a kínai termékeket.
