Mi 3 milliárd font úriemberek között? Biztos, hogy nem akkora összeg, amely normál körülmények között felkeltené egy francia vagy brit állam-, illetve kormányfő érdeklődését. Jacques Chirac és Tony Blair most mégis úgy harcolnak ezért a kis pénzért, mintha éppen ennyi hiányozna Európa boldogulásához a XXI. században. Az indulatok hőfokából ítélve persze gyaníthatjuk, hogy a tét sokkal nagyobb „rongyos” évi 3 milliárd fontnál. De akkor mi is a tét?
GERE ÁDÁM,a Hayek Társaság elnöke
Ezt a pénzt, azaz a brit visszatérítést, Margaret Thatcher szerezte vissza a közös költségvetésből még a nyolcvanas években. Akkoriban az uniós büdzsé 85 százalékát tette ki a közös agrárpolitika (CAP), amelynek aránytalanul nagy része a francia gazdákat gazdagította. Mára a mezőgazdasági támogatás a nagy egésznek „csupán” a 45 százaléka. Az alapprobléma mégsem változott. A 45 százalékot az uniós lakosság alig 5 százaléka kapja, akik ráadásul az európai GDP-nek mindössze 2 százalékát állítják elő – egynegyedük történetesen francia.
Mindezek után az unió alkotmányos szerződéséről szóló népszavazás kudarcát követő hangulatban Chirac megtalálta az EU igazi problémáját, nevezetesen a brit visszatérítést, és ragaszkodik annak megszüntetéséhez. Blair válasza: OK, de akkor az egész agrárpolitikát újra kell tárgyalni.
SZOLIDARITÁSI GESZTUS. Tehát a mezőgazdasági politika lenne a tét? Vagy ennél többről van szó? A francia álláspont szerint a brit visszatérítés annak idején szolidaritási gesztus volt. Nagy-Britannia akkoriban a közösség egyik legszegényebb tagja volt. Ma a huszonötök között az egy főre jutó jövedelem tekintetében a harmadik leggazdagabb. Azaz igazán lehetne nagyvonalú Európa szegényebb országaival szemben. És éppen itt van a kutya elásva! Nagy-Britannia az elmúlt húsz évben a liberális, növekedésbarát gazdaságpolitika hatására meggazdagodott. Ezt a kontinens is megtehetné, csak végre kellene hajtani azokat a strukturális változtatásokat, amelyek versenyképessé tennék. Kezdjük mindjárt a CAP-pel! Nincs sok értelme szociális modellről, még kevésbé szolidaritásról papolni, ha – miközben több tagországban is kétszámjegyű a munkanélküliség – az EU lakosságának egy elenyészőn, de militáns kisebbsége úgy él az európai adófizetők terhére, mint „Marci Hevesen”.
Ezek szerint az európai szociális modell kontra a liberális gazdaságpolitika erényeiről vitázunk? Nos, ez a vita túl régi ahhoz, hogy ilyen erős érzelmeket keltsen. Még mélyebbre kell ásnunk. A britek 2005 második félévi uniós elnöksége egyedülálló lehetőséget teremt Tony Blairnek, hogy formálja az eseményeket. A francia és német gazdaság gyengélkedik. Az európai szociális modell romokban hever. Az idősödő társadalmak eltartása egyre több pénzt emészt föl. Az agyonszabályozott német és francia munkaerőpiac milliószám termeli a munkanélkülieket. Másfelől itt van Blair, aki olyan betonbiztos háttérre támaszkodhat, mint a thatcheri reformok óta szakadatlanul növekvő brit gazdaság. Nincs olyan szigetországi politikus, aki egyetlen pennyt is engedne a helyében éppen most, amikor megszilárdíthatja a kontinensen az angolszász gondolkodásmódot.
ÉRTÉKVITA. Ezek szerint a hastingsi csata óta folyó angol-francia konfliktusról is szó volna, néhány XXI. századi, XXL-es egóval megfűszerezve? Még ez a megközelítés is a dolgok leegyszerűsítése. A közösségi projekt eredeti célja az volt, hogy versenyképes Európát teremtsünk, ahol az emberi jogok védelmet élveznek, beleértve a tulajdonhoz való jogot és a szabad szerződés jogát is. Ezt megkurtítani csak a haladás lefékezése árán lehet – érvelnek a britek. A versenyképességnél fontosabb a szolidaritás elve – mondják viszont a franciák -, amit a felvilágosult adminisztráció tud biztosítani. Utóbbi döntéseket hoz az erőforrások allokációjáról, a munkaerőpiac szabályairól, meghatározza azokat a kutatásokat, amelyeket az adófizetők pénzéből támogatni érdemes. Mire a britek a XX. századra visszamutatva azt felelik, mindez csak inflációhoz vagy munkanélküliséghez vezet.
Ez tehát a tét. Értékekről van szó. A szolidaritásról, az egyenlőségről, az egyén és a közösség jogairól. Arról, hogy a nyugati civilizáció milyen formában él majd tovább európai „márkanév” alatt, miközben beolvad egy globális közösségbe. Ez a vita pedig megér még úriemberek között is 3 milliárd fontot.
