Az írásom hitelességét mivel jelezhetném jobban annál, ha szakértőként mutatkozom be. Sorolom jó hírű iskoláim, a munkahelyeim, fontos pozícióim. Aztán jöhet a name dropping: Rousseau, Diderot, Arendt, Sennett és Trilling inspirálták az alábbiakat. Egy más platformon végül hálába csomagolva jelezném, milyen fontos vagyok: köszönöm, hogy ennyien követtek! Megtekintések, kedvelések, megosztások – a társadalmi bizonyíték. Ennyi ember, ugye, nem tévedhet.
A hitelesség önfelszámoló fogalom, amint céllá válik, elvész. Az őszinteség elméletben az, hogy úgy beszélünk másokkal, ahogy érzünk. A hitelesség ezzel szemben az önmagunkhoz való hűség lenne, ami közönyös a közönség iránt. Független tőle, nem alkalmazkodik hozzá. A saját sírását videóra vevő influenszer az őszinteség gesztusával igazodik a közönség hitelesség iránti igényéhez, így el is veszti valódiságát. Az álhitelesség nem egy igény eltorzulásaként jött létre, hanem az igénnyel együtt abban a pillanatban, amikor a megbízhatóságnak, az őszinteségnek, az önazonosságnak piaci értéke lett.
Egyik sem győzedelmeskedett a másik felett, a kettő közötti különbség vált nehezen megfoghatóvá, a gyanakvás pedig általános közérzetté. Vizsgálgatunk, kérdéseket teszünk fel. Tényleg ilyen? Kinek szól? Mit akar vele elérni?
A dolgozó anyák nehéz életét pontosan ismerő, ablakot pucoló Novák Katalintól, a vidéki élet szokásaiban otthonosan mozgó Orbán Viktoron át a fiatalokkal Pogány Induló koncerten tapsoló Karácsony Gergelyig mindenki hitelességjelölőkkel dolgozik. Miközben Magyarország sok millió elemzője átlát a parizeres szendvicsen, lángoson, disznótoron is, tudni akarja, mit csinál a politikus szabadidejében. Aki személytelen, hűvös, vagy elköveti az elképzelhetetlent, azaz nem oszt meg semmit magáról, az jobb esetben érdektelenné, rosszabb esetben gyanússá válik.
