Brandt-módszer – csak így emlegetik manapság Németországban Gerhard Schröder nagy ötletét, amely révén vesztes helyzetéből megpróbál emelt fővel távozni. A kancellár hetvenes évekbeli – ugyancsak szociáldemokrata – elődjéhez hasonlóan szintén a német alkotmány 68. paragrafusát vette elő, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a kormány feje bizalmatlansági szavazást kezdeményezzen a Bundestagban. Ha a honatyák többség a kancellár ellen szavaz, majd 21 napon belül egyetlen utódjelöltnek sem sikerül kellő támogatást szereznie, akkor a törvényhozás feloszlik – a Bundestagnak az alkotmány értelmében nincs joga feloszlatni önmagát -, és a köztársasági elnöknek 60 napon belül előrehozott választásokat kell kiírnia. Ezt a módszert alkalmazta 1972-ben a Willy Brandt, majd tíz évvel később Helmut Kohl kancellár is, hogy elérje a Bundestag idő előtti feloszlatását, és az előrehozott választásokat.
Csakhogy mind Brandt, mind Kohl a győzelem reményében tehette meg ezt a lépést. A Gerhard Schröder vezette szociáldemokrata-zöldek koalíció viszont a májusi észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon vereséget szenvedett. Ráadásul éppen abban a 18 milliós tartományban, amely hagyományosan a szociáldemokrácia fellegvára, azaz ezzel a kudarccal a berlini kormánykoalíció az utolsó bázisát veszítette el. A kancellár nem tehetett mást: előremenekült. Az ország szinte még föl sem fogta a koalíciós vereség hírét, Schröder néhány órán belül máris elterelte arról a szót, amikor váratlan húzással azonnal a jövőre, vagyis az előrehozott választásokra irányította a német polgárok figyelmét.
TERVEZETT BUKÁS. A szeptember 18-án esedékes előrehozott voksolást persze július elsején még megelőzi a parlamenti bizalmatlansági szavazás, amely alighanem a kancellár elképzeléseinek megfelelően alakul majd. Nyilvánvalónak tűnik ugyanis, hogy nem csupán az ellenzék, de saját pártjának többsége is az előrehozott választásokat preferálja. Felmerültek ugyan alkotmányossági aggályok, amiért Gerhard Schröder előre megtervezte és megszervezte a parlamenti voksolás elvesztését, ám mindez már semmit sem változtatott a helyzeten. Azaz a kancellár elérte, hogy sikerült fenntartania a látszatot: meggyöngült támogatással a háta mögött is azért még ő irányítja a dolgok menetét. Ráadásul úgy távozhat a porondról, hogy lelépése külsőségei alapján akár úgy is tűnhet: egy „felelősségteljes” és „a német jövőről komolyan gondolkodó” politikustól válik meg az ország. Sőt, akár abban is bízhat, hogy esetleg még újra kancellárjelölt lehet belőle.
Akárhogy is, a kancellári csavar kétségtelenül jól sikerült. Tagadhatatlan ugyanis, hogy Németországban ma nem a szociáldemokraták (SPD) vagy a Zöldek kritikája, sokkal inkább a – szeptember 18-ra időzített – előrehozott választások kimenetelének latolgatása, illetve a várható következő kormányzat kvalitásainak az elemzése áll a figyelem középpontjában. Azt már Berlinben is tényként kezelik, hogy a választások győztesei a kereszténydemokraták – illetve a velük szövetséges bajor keresztényszocialisták – lesznek, akik a jobboldali liberális FDP-vel alakítanak majd kormányt. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy ha ma lenne a szavazás, a CDU/CSU a szavazatok 49 százalékát kapná, míg Schröder szociáldemokratáinak meg kellene elégedniük 26 százalékkal. Nem sokat segíthetnének ezúttal a liberális Zöldek sem. A korábban a népszerűségi ranglista elején álló Joschka Fischer pártvezér támogatottságának a java ugyanis mára elillant, miután a németországi közélet hónapokon át attól volt hangos, hogy az általa irányított külügyminisztérium túl „lazán” kezelte a vízumkiadás-kérdést, amivel nemzetbiztonsági kockázatot jelentő kétes elemek sora előtt nyitotta meg az ország – és a schengeni térség – határát. A Zöldek az előrejelzések szerint mindezek után alig 7 százalékot remélhetnek szeptemberben. Ami az FDP-t illeti, a kereszténydemokraták várható koalíciós partnere, ha ma lennének a választások, a voksok 6 százalékát gyűjtené be. Színesíti azonban a német politikai palettát még egy párt, nevezetesen a keletnémet utódpártként számon tartott Demokratikus Szocializmus Pártja, azaz a PDS. Pontosabban már nem is róluk van szó, hanem arról a formációról, amely a mostantól a nyugati tartományokban Demokratikus Baloldal néven szereplő PDS-ből, valamint a Schröder-féle új baloldaliságból kiábrándult, ezért az elmúlt években az SPD-ből kivált politikusok egy csoportjából alakult meg június közepén. A szociáldemokraták és a keleti „reformkommunisták” szövetsége – amely valószínűleg Oskar Lafontaine-t, az SPD korábbi elnökét és 1990-es kancellárjelöltjét, Gerhard Schröder egykori pénzügyminiszterét jelöli a kormányfői posztra – a legutóbbi felmérések szerint a voksok 9 százalékát szerezheti meg a választásokon. Ami ebből az SPD-nek alighanem a legjobban fáj: e szavazatok egy részét Lafontaine-ék nyilván tőlük veszik majd el.
Mindazonáltal a kereszténydemokratáknak sincs okuk felhőtlen derűlátásra. Kancellárjelöltjüknek például Angela Merkelt, a CDU vezérét tették meg, akinek a képességeiben sokan még saját pártján belül is kételkednek. Az még csak hagyján, hogy „keletnémet, protestáns, ráadásul nő”, sokkal nagyobb baj, hogy a jelek szerint egyelőre sem kialakult reformkoncepcióval nem rendelkezik, sem vezetői kvalitásait és politikusi karizmáját nem sikerült eddig megcsillogtatnia. A közvélemény-kutatások e lesújtó vélemények ellenére mégis neki kedveznek. Merkel ma már az ország a második legnépszerűbb politikusa Horst Köhler köztársasági elnök után.
 |
 |
|
TITKOLÓZÁS. Mindezek alapján persze érthető, hogy a CDU kampánytaktikája egyelőre – a hallgatás. A magát a közép pártjának nevező kereszténydemokraták nem ígérnek nyugdíjemelést, és nem emlegetnek adócsökkentést sem, pedig eddig ez a két vállalás Németországban biztos győzelmet hozott a választásokon. A nagy „titkolózás” közepette a kereszténydemokraták mindössze annyit hangoztatnak, hogy a párt „az igazságot kívánja az emberek elé tárni” az ország gazdasági helyzetéről. Nem is csoda persze, hogy Merkel egyelőre nem mer belemenni a részletekbe, hiszen ügyelnie kell, hogy a németek szemében „szent tehénnek” tartott szociális piacgazdaság ne látszódjon veszélyben lenni. Ebbéli aggodalmában odáig ment, hogy a minap szentül meg is ígérte a választóknak a modell továbbvitelét. Márpedig a stagnáló gazdaság, az ötmilliónyi munkanélküli, a visszaszoríthatatlan költségvetési hiány és az egyre növekvő államadósság mind arra utaló jelek, hogy sürgősen változtatni kell. Merkelnek tehát – még ha retorikájában nem is érinti a szociális háló esetleges oldását – mindenképpen reformokat kell hoznia.
A külpolitikáról viszont Merkel annál bátrabban nyilatkozik. „A francia-német tengely fontos húzóereje az európai gazdaságnak, ezt az erőt azonban nem szabad felelőtlenül erőfitogtatásra felhasználni másokkal szemben” – bírálta a minap a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában Gerhard Schrödert a kereszténydemokraták kancellárjelöltje, aki szerint Európa jövőjéről a mai helyzetben éppen Németországnak kellene felelősségteljesebben gondolkoznia, ahelyett, hogy az eurózóna fiskális politikájának a fellazításán fáradozna. Ami az unió bővítését illeti, a CDU-vezér Románia, Bulgária és Horvátország felvételét nem torpedózná meg, Törökországnak és Ukrajnának viszont teljes jogú tagságot semmiképpen sem, legföljebb afféle speciális kapcsolatrendszer kialakítását kínálná fel. Nemzetközi téren azonban természetesen nem csupán Németországnak az Európai Unióhoz, hanem az Egyesült Államokhoz fűződő – az elmúlt időszakban Irak miatt némileg „elbizonytalanodott” – viszonya is elsőrendű kérdés. Tervei szerint Merkel ismét szorosabbra fonná a Berlin és Washington közti szálakat. Mindazonáltal szó sincs arról, hogy a kereszténydemokraták minden téren feladnák az eddigi német álláspontot. Európa jövőjéről szóló nézeteiket illetően például ugyanolyan körömszakadtáig ragaszkodnak a szociális piacgazdaság fenntartásához, mint ahogyan az elmúlt években a szociáldemokraták tették, kategorikusan elutasítva a liberális gazdaságmodellt hirdető, Tony Blair brit kormányfő fémjelezte angolszász elképzeléseket.
