Valószínűleg nem lep meg senkit, hogy a magyar nemzetgazdaság fejlődéséről közreadott legújabb adatokból is mindenki kedve szerint szemezget: a kormányzat a derűsebb, az ellenzék a borúsabb adatokat sorolja. Ez nem jó, hiszen a makroökonómia szépsége éppen abban áll, hogy a különféle elszigetelt jelenségeket összhatásukban láttatja. Ekkor pedig bizonyára nem megnyugtató az, hogy a növekedés 3 százalék alá lassulásának időszakában az államháztartási hiány – a nyílt és rejtett nemfizetések és más költségvetési trükkök mindennapossá válása ellenére – hat hónap alatt eléri az éves mértéket, és a fizetési mérleg hiánya is közel kétszerese a nemzetközi ökölszabályok szerint biztonságosan finanszírozhatónak.
CSABA LÁSZLÓ,a Közép-európai Egyetem (CEU), a Debreceni Egyetem és a Corvinus Egyetem egyetemi tanára
Amennyiben ez az egyensúlytalanság például egy 7 százalék körül növekvő, vagyis a trendérték dupláján vágtázó, túlfűtött gazdaságban jelentkezne, akkor helytálló volna az az érv, hogy a pénzügyi hiány a lendület ára. De hát nem erről van szó. A kivitel növekedési üteme a korábbi év átlagának felét sem elérő 6,2 százalék, ugyanígy a beruházások 6,8 százalékos bővülése is komoly lassulást jelez. Hol vannak már a bő kétszámjegyű bővülés évei!? Ez persze nem fedi el azt a pozitívumot, hogy a nettó bérek növekedése a jövedelemtermelésnél immár csak kissé bővült lassabban, és az infláció is 4 százalék alá szorult. Ugyanakkor a forint gyengül. A külső elemzők mindegyike rontott a magyar kilátások megítélésén.
VÁLASZTÁSI RETORIKA. A gazdaságpolitika irányítói eközben saját beszédmódjuk és a választási előkészület foglyaivá válhatnak. Egyfelől a gazdaság töretlen lendületét, az „immár küszöbön álló” gyorsulást, vagy éppen az egyensúlyhiányok könnyed, mondjuk inkább néhány hónap, mint néhány év alatti ledolgozhatóságát hirdető vélemények, a külső finanszírozás „korlátlanságáról” hangoztatott szólamok, a „további kamatcsökkentési tartalékok” fölfedezése – mind hozzájárul a veszélyérzet elaltatásához. Nem állítom, hogy ez minden szereplő esetében szándékos, de nehéz észre nem venni azt, hogy a gazdasági kérdésekben hallható megnyilatkozások szavahihetősége a piacon és a közvéleményben egyaránt megkopott.
Ez önmagában is baj, hiszen a kis nyitott gazdaság valutájával – a nemzetközi pénzpiacok hangulati változásának függvényében – valóban „minden” megtörténhet, ami értelemszerűen a tőkepiac, az ingatlanpiac és az államháztartás terveinek keresztülhúzását okozhatja. Ráadásul a választások közeledtével taktikailag elkerülhetetlenül erősödik a derűlátás, akár van alapja, akár nincs. Van, aki úgy gondolja, hogy az államháztartás 8 százalékot is meghaladó finanszírozási igényéből adódó makrohatásokat mérsékli, ha ennek az értéknek csak egy részét jelenítik meg a kimutatásokban (miközben a piacról kell finanszírozni, így pont a leginkább érdekeltek és informáltak jóindulatát játszhatják el). Van, aki úgy gondolja, hazafias kötelesség, hogy a „jobb kor” eljövetelét kirobbanó gazdasági sikerek vizionálásával hozza közelebb. Mások számára ugyanez azt jelenti, hogy az adott hiány kisebb százalékértéken jelenik meg. Ismét mások a lélektani mozzanatok központi szerepét úgy értelmezik, hogy a bizakodás hangoztatása azt önmagában meg is alapozza (ezt a Reagan-korszakban woodoo economics, azaz sámánista gazdaságtan néven emlegették). És a felsorolt megfontolások akár egyetlen közszereplő megnyilatkozásaiban is összezavarodhatnak, akaratlanul is.
ALACSONY MEGTAKARÍTÁSI SZINT. Eközben a háztartások megtakarítása továbbra is igen alacsony szintű, miközben a különféle fogyasztásserkentő hitelkonstrukciók – néha képtelen drágaságuk ellenére – terjednek, csakúgy, mint az árfolyamkockázatra különösen érzékeny deviza-eladósodás. A közelünkben pedig a térség legnagyobb gazdasága, Lengyelország elhúzódó kormányválsággal és bizalmi krízissel küzd. A közös valuta bevezetésének időpontja immár minden visegrádi országban 2010-re tolódott. Nehéz nem észrevenni a balti államok és Szlovénia kiugrását. Ezek az országok már 2007-2008 során bevezethetik az eurót, kiküszöbölve ezzel a beruházások talán legfontosabb kockázati tényezőjét. Utóbbi a mi esetünkben nemcsak megmarad, hanem reflektorfénybe is kerül. Lehet, hogy nemcsak rajtunk áll, mikor „jó nekünk”, mikorra „időzítjük” az euró átvételét. Azt pedig gazdaságilag pallérozott elme aligha gondolhatja, hogy a magyar gazdaság valós növekedési teljesítménye 2005 és 2010 között a fentiektől függetlenül alakul majd.
