Nem kell fejszámoló művésznek lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye, valami nagyon nincs rendjén egy ideje az unió költségvetésével. Ami a legfurcsább: a közös kiadások összege (reálértékben) fordítottan arányos az unió bővítése támasztotta igényekkel és az EU olyan politikai ambícióival, mint a gazdasági növekedés felpörgetése, illetve az, hogy a közösségnek a jelenleginél nagyobb világpolitikai súlya legyen.
Uniós pénzből épült lisszaboni híd.Tülekedés az EU-kasszánál.
HELYBENJÁRÁS. Ez az ellentmondás egyenesen kiáltóvá vált a következő, 2007 és 2013 közötti uniós pénzügyi terv hosszú ideje tartó vitája során. E vita végére elvileg a június 16-17-i csúcstalálkozójukon szeretnének pontot tenni a 25 tagország állam- és kormányfői. Az alkotmányos szerződés franciaországi és hollandiai leszavazása után uralkodónak látszó vélemény, hogy a kudarc hosszabb-rövidebb helyben járásra fogja ítélni az uniót. Ám a pénzügyi tárgyalások fényében úgy tűnik, a kormányok máris elébe mennek ennek, és polgáraiktól függetlenül maguk intézkednek a fékek behúzásáról, amikor korábbi döntéseiket meghazudtoló szűkös büdzsé elfogadása felé haladnak. A szükségesnél jóval kevesebb pénzből ugyanis aligha futja majd minden vállalás teljesítésére, még jobban elidegenítve a közvéleményt, hiszen annak egy sor területen konkrét elvárásai vannak a közösséggel szemben.
A pénzügyi terv egy többéves költségvetési keret, s a tagállamok előre rögzítik azokat a sarokszámokat, amelyekhez aztán az éves költségvetési eljárások során az EU tartani próbálja magát. A dolgok jelenlegi állása szerint a kiadási főösszeget – amiről tulajdonképpen a pénzügyi tárgyalások folynak – történelmi mélyponton rögzítik majd. Az EU soros luxemburgi elnökségének legutolsó, sorrendben negyedik javaslata pénzügyi kötelezettségvállalásként 27 tagországra 2007 és 2013 között 870 milliárd eurós büdzsét javasol, a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1,06 százalékát. Ez lenne az az összeghatár, amelynek erejéig az EU költségvetéséből különböző programokra pénzt irányoznának elő – ám amelyhez képest a tényleges kifizetések a valóságban természetesen még alacsonyabb szinten maradnának.
  |
Az elnökség által javasolt kiadási főösszeg több mint 150 milliárd euróval kevesebb annál, mint amennyit az Európai Bizottság az unió céljainak eléréséhez minimálisan szükségesnek tart. Továbbá vészesen közel áll a GNI 1 százalékához (815 milliárd euró), ahhoz az arányhoz, amelyet hat nettó befizető ország – Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia, Svédország és Ausztria – a kezdetektől követel felső határként. Miután a fejőstehén szerepét megunó fő „szponzorok” álláspontja mindvégig megingathatatlannak látszott, a soros elnöki tisztséget az idei első félévben betöltő Luxemburg, és annak kormányfője, Jean-Claude Juncker a kompromisszum elérésének reményében minden egyes költségvetési tételnél kénytelen volt lefaragni a bizottság által javasolt kiadásokból. A legnagyobb veszteséget éppen a versenyképesség javítását célzó kiadások – kutatás-fejlesztés, innováció, transzeurópai hálózatok – szenvedik el, amelyekről mostanában Brüsszelben és a tagállamok fővárosaiban oly sokat papolnak.
DÉLI VÉTÓ? Nem úszta meg az újonnan csatlakozott országok számára kiemelkedően fontos felzárkóztatási (kohéziós) politika sem. Az elnökség a 2007 és 2013 közötti hét év alatt 0,41 százalék helyett csak a nemzeti összjövedelem 0,37 százalékát, vagyis a bizottság 336 milliárd eurójával szemben körülbelül 305 milliárdot javasol az elmaradott, illetve különböző strukturális problémákkal küszködő európai régiók felzárkóztatására. Egyre biztosabbnak tűnik, hogy a csökkentést főleg azon régi tagállamok – Spanyolország, Görögország és Portugália – rovására valósítanák meg, amelyek egészen mostanáig a közösségi felzárkóztatási támogatások fő haszonélvezői voltak. Miközben az új tagállamoknak is kevesebbel kell majd beérniük az általuk reméltnél, a déli országok most szembesülhetnek majd igazán az unió bővítésének számukra hátrányos következményeivel. Egyes becslések szerint Portugália például a jelenlegi felzárkóztatási támogatásainak akár a 20 százalékát is elveszítheti. Emiatt aztán kérdéses is, hogy a spanyolok, a portugálok és a görögök nem vétóznak-e majd meg egy számukra ennyire előnytelen pénzügyi alkut június közepén, amikor az Európai Tanács tagjai a költségvetési sarokszámok eldöntése mellett azért gyűlnek össze Brüsszelben, hogy kiutat találjanak a népszavazási kudarc nyomán előállt válsághelyzetből. (Elemzők egyébiránt a krízist olyan súlyosnak vélik – pláne a vonatkozó brit népszavazás elhalasztásáról szóló döntés bejelentése után -, hogy immár nem zárnak ki egy olyan határozatot a jövő heti csúcstalálkozón, amellyel az állam- és kormányfők befagyasztanák az uniós alkotmánytervezet ratifikációs folyamatát.)
Jean-Claude Juncker. Kompromisszumokra kényszerült.
Az új tagállamokkal viszonylag kegyesebben bánnak a pénzcsapot kezelő nettó befizetők, amelyek a fejlesztési forrásokat az unió leginkább rászoruló térségeire koncentrálnák. Ettől függetlenül az utóbbiaknak is kevesebbel kell majd beérniük, mint amennyit a bőkezű bizottsági javaslat eredetileg kilátásba helyezett. A luxemburgi elnökség annak a szabálynak az eltörlésével kíván pénzt megspórolni az újonnan csatlakozott országokon, amely előírja, hogy egy ország legfeljebb nemzeti össztermékének (GDP) a 4 százalékáig részesedhet a felzárkóztatási (strukturális és kohéziós) alapokból. A 4 százalékos szabály a jövőben csak azokra az országokra lenne érvényes, amelyek fejlettsége (GDP-je) az uniós átlag 40 százaléka alatt van. Azaz a 2001-2003-as adatok alapján az uniós átlag 55-60 százalékán álló Magyarország például már csak maximum nemzeti összjövedelme 3,7 százalékának megfelelő támogatásra tarthatna igényt, ami ugyanakkor nem garantált összeg. Szakértők szerint e bűvészmutatvány révén uniós mércével messze nem nagy összeget, 8-9 milliárd eurót spórolnának meg hét év alatt a tíz új tagállamon.
Idehaza a bizottsági eredeti terve alapján korábban nagyjából 24 milliárd euróra becsülték a közös költségvetésből különböző jogcímeken 2007 és 2013 között Magyarországra jutó támogatások mértékét. A vidékfejlesztési büdzsé és egyéb tételek várható megkurtítását is beleszámolva, valószínűleg nem állunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk, hogy a kompromisszumos javaslatként asztalon lévő költségvetési keret is körülbelül 21 milliárd eurót ígér hazánknak a következő hétéves pénzügyi időszakban.
 |
MAGYAR LOBBI. Még a támogatási keretösszeg nagyságánál is lényegesebb azonban, hogy milyen szabályok mellett lehet majd hozzáférni a közösségi forrásokhoz. Bár kezdetben a magyar kormányon belül sem volt teljes az egyetértés abban, hogy hazánknak kisebb, vagy nagyobb büdzséért kell harcolnia (kisebb költségvetés esetén kevesebb a befizetés is), a hazai tárgyalódelegáció a második felvonásban a kiadási főösszegről folytatott vita helyett inkább arra összpontosított, hogy minél kedvezőbb feltételek álljanak rendelkezésre a pénzek felhasználásához. A fentebb említett 4 százalékos felhasználási limit megőrzése például eleve azt jelentette volna, hogy a kiadási főösszeg nagyságától függetlenül a felzárkóztatási politika területén a pénzünknél maradunk. Most, hogy ez az egyébként sem garantált lehetőség végképp elúszni látszik, Magyarországnak elsősorban arra kell ügyelnie, hogy beleszólása legyen azoknak a GDP-előrejelzéseknek a rögzítésébe, amelyekre alapozva a támogatások maximálisan felhasználható mértékét meghatározzák. Alacsonyabb növekedési előrejelzések esetén ugyanis – ami nem zárható ki – a lehívható összeg is összezsugorodna.
Az is nyilvánvaló, hogy még a legrugalmasabb játékszabályok sem érnek semmit, ha Magyarországon akadozik az intézményi háttér, és nem készül elegendő számú és megfelelő minőségű projekt. Ebből a szempontból különösen fontos lenne, hogy a költségvetési keretet mihamarabb elfogadják, elegendő időt hagyva a jogszabályok elfogadására, és a programok előkészítésére.
