Nicolas Sarkozy elemében van, ha publikumra talál. Márpedig a párizsi sportpalotát betöltő fiatalok ezreit gondos szervezők válogatták össze. Sokukon ott feszül a kormányzó UMP egyentrikója, kongadob szabja meg a fel-feltörő üdvrivalgás ritmusát, amikor a pártelnök-szónok lázba hozza a tömeget. És „Sarko” tisztában van ennek technikájával: rövid, pergő mondatok, változó hangerő és ütem, a felsőtest végig mozgásban, mint egy karmesternél. Azok, akik a politikus szerint is azért jöttek el, mert „folytatni akarják Franciaország európai kalandját”, a szuggesztív performance végén választásukban megerősödve távozhatnak. Ha május 29-én a referendumon igennel szavaznak az EU alkotmányának ratifikálására, olyan Európát építenek, amely a világ első számú gazdasági hatalmává emelkedve „nem fogadja kitárt karokkal a kínai textilimportot”, „márványba vési a szociális piacgazdaságot”, és gátat szab önnön növekedésének. Vagyis – Sarkozy szerint – Törökországnak be kell érnie a társult tagsággal.
Párizs polgári elővárosa, Louveciennes művelődési központjában egy egészen másfajta közönség hallgat egy egészen másfajta stílusú szónokot. „A harmadik részt nem érdemes elolvasni, semmi új nincs benne. Ellenben a 7. meg a 14. paragrafust annál inkább” – szemezget a vezetésével összeállított alkotmánytervezetben Valéry Giscard d’Estaing. A franciák és az EU alkotmányozó konventjének volt elnöke professzori alapossággal (és unalmasan) részletezi, hogyan alakultak ki a hatvan cikkely („ami azért 450 millió emberre nem túl sok”) kompromisszumai. S ami a lényeg: Franciaország döntéshozatali súlya nem csökken, sőt: az alapító országokkal szemben senki nem tud majd fellépni.
Louveciennes lakói csendes figyelemmel hallgatják a zsúfolásig telt nagyteremben. Ők „első osztályú utasok”: a Le Monde-nak Párizs-Brüsszel nagysebességű vonaton végzett felmérése szerint az első osztályra jegyet váltók döntő többséggel igennel voksolnak majd a referendumon. A másodosztályon üldögélők nagyjából fele-fele arányban megoszlanak, a pincérek és a jegykezelők viszont nemmel készülnek szavazni…
FEJ-FEJ MELLETT. Országos szinten az igenek és a nemek fej-fej mellett haladnak a közvélemény-kutatásokban, hétről hétre hol az egyik, hol a másik előz be. Az utóbbi napokban éppen az elutasítók kerültek fölénybe, de Hubert Vedrine volt külügyminiszter úgy gondolja, hogy szoros küzdelemben azért a franciák jóváhagyják majd a ratifikálást. „Sokan az utolsó pillanatban meggondolják magukat” – jósolja Vedrine, aki szerint azonban ünneplésre így sem lesz semmi ok. Ez az „igen, de” magatartás jól tükrözi a francia baloldal frusztráltságát. A szocialisták egy párton belüli szavazáson ugyan az alkotmányos szerződés támogatása mellett döntöttek még tavaly, ám nemcsak a tábor, hanem a vezetés is élesen megosztott a kérdésben. „Eleve problémát okoz valamit megszavazni, amit Chirac javasolt” – értelmezi a referendum belpolitikai környezetét Elisabeth Guigou szocialista képviselő, volt Európa-ügyi miniszter. Az államfő megtehette volna tavaly, hogy a parlamentre bízza a ratifikálást. Ám ha ilyen letisztult lenne a politikai gondolkodása, aligha foglalhatta volna össze májusban tízéves elnöki ténykedését a Le Monde egy eredetileg III. Napóleonra jellemző bon mot-val: „úgy kormányoz, mint egy összeesküvő”. Chirac épp az elmúlt évek regionális és európai parlamenti választásain elszenvedett kudarcait vélte feledtetni a decemberben még könnyűnek ígérkező népszavazással, amelyről viszont már akkor tudni lehetett, hogy megosztja majd a baloldalt.
Azon a 11 százalékon, akik a Le Figaróban közölt felmérés szerint elsősorban éppen az államfő politikája miatt tiltakozva mondanának nemet a referendumon, még könnyen túltenné magát Chirac és az EU alkotmánya is. A magától értetődőnek induló és agresszív „igen” kampány azonban gyorsan életre hívta a resistance-t. „Nincsen abban semmi meglepő, hogy a demokrácia deficitje elutasításhoz vezet” – magyarázza honfitársai lelkületét Vedrine. Utoljára egyébként tizenhárom éve, Maastrichtról folyt hasonló vita a francia társadalomban – akkor is viszonylag szoros küzdelemben, s csupán félmillió szavazattal győztek az igenek.
Azóta azonban nagyot változott Franciaország és az európai integráció is. A gazdasági növekedés üteme az eurózónához képest még mindig viszonylag magas (2,0-2,5 százalékot vár az idén a pénzügyi tárca), ám alapvetően a belföldi keresletre, az élénk lakáspiacra és a kiadásokat ösztönző kormányzati intézkedésekre alapoz. Az első negyedéves termelői adatok és az előrejelzések gyakorlatilag recessziót tükröznek az iparban. A lakossági fogyasztás felhajtó erejébe vetett bizakodást pedig még inkább aláássák a munkanélküliségi mutatók: Chirac három évvel ezelőtti újraválasztása óta folyamatosan nő ez a ráta, mára túllépte a 10 százalékot – 2,8 millió embert érint. Ezzel egyidejűleg a szociális segélyre szorulók száma egynegyedével megnőtt, miközben 3,6 millió francia a szegénységi küszöb alatt él.
Persze a statisztikai adatokat úgy is nézhetjük, hogy az állástalanság réme a nyolcvanas évek óta kísérti a francia társadalmat: 8,6 és 12,3 százalék között mozog a ráta. Ez az ára annak, hogy aki viszont a kapun belülre került, azt oltalmazza a szociális piacgazdaság: megnehezített elbocsátási szabályok és súlyos végkielégítések társulnak a rövidített munkaidőhöz (bár a 35 órás munkahétről egyelőre lemondtak) és az OECD országai közül a legmagasabb minimálbérhez. Aki az államnak vagy állami vállalatnak dolgozik – minden négy francia munkavállaló közül legalább egy -, az még nagyvonalúbb elbánásra számíthat. A szerzett jogok felett pedig harcos és befolyásos szakszervezetek őrködnek.
Az egymást követő kormányoknak még mindig egyszerűbb vállalni a magas munkanélküliség miatti alkalmi választói büntetéseket, mint mélyrehatóan megváltoztatni, rugalmasabbá tenni a munkaerő-piaci szabályozást. Ez az, amit Franciaországban a szociális kontra liberális piacgazdaság ellentéteként állítanak be, az alkotmányvita kapcsán az utóbbi győzelmétől tartva az Európai Unión belül. „Az EU kibővítésével az amerikai stílusú társadalom, a neoliberális modell került fölénybe. Mindenki egyre lejjebb viszi az adókat, hogy nőjön a versenyképessége, közben veszélybe kerülnek a szociális vívmányaink” – érvel szenvedélyesen Jacques Généreux professzor, a nemmel szavazók táborának egyik ismert személyisége. „Európa vezetői nem vették figyelembe, hogy a kontinens két része között milyen óriási különbségek vannak a fizetésekben. A kiszélesítés mellett voltam, de lassabban, körültekintőbben kellett volna végrehajtani” – közelíti meg a kérdést más oldalról Henri Emmanuelli képviselő, a szocialisták egyik fő „nem”-ese. Szerinte így most honfitársainak egy része veszélyeztetve érzi a munkahelyét és egzisztenciáját.
|
B-terv Jogi vákuumtól a francia „nem” esetén sem kell tartania az EU-nak, hiszen van érvényes szerződése, amelyet éppen hatékony francia közreműködéssel, 2000-ben Nizzában fogadtak el a tagállamok. Egy esetleges kudarc ugyanakkor formailag nem jelentené az alkotmány végét sem, hiszen a közösen lefektetett szabályok szerint, ha két évvel az alkotmány aláírását követően csak a tagországok négyötöde ratifikálta a szöveget, az állam- és kormányfők testületének kell összeülnie, hogy politikai döntést hozzon a hogyan tovább kérdésében.
Bár uniós politikusok váltig állítják, hogy nem készülnek alternatív tervvel a franciaországi (és a néhány nappal későbbi, június elsejei esetleges hollandiai) vereségre, természetesen javában törik a fejüket azon, mi is lenne a legcélszerűbb megoldás. Francia elutasítás esetén a tagállamok vezetői várhatóan közös nyilatkozatot tesznek majd közzé. Ebben hitet tesznek az alkotmány mellett, s leszögezik, hogy a francia fiaskó nem jelenti a terv végleges bukását, a ratifikációs folyamatnak folytatódnia kell a többi tagállamban. Más lehetőség jelenleg nem nagyon kínálkozik, hiszen az alkotmány újratárgyalása senkinek nem lenne ínyére. Másfelől mindenkinek ott motoszkál a fejében, hogy amennyiben a tagállamok túlnyomó többsége megszavazza a dokumentumot (a 25 országból 10-11-ben kérik ki a lakosság véleményét), akkor a folyamat végén talán a franciákat is vissza lehet majd tapsolni egy ismételt voksolásra. Ez a terv azonban füstbe mehet akkor, ha a franciák elsöprő többséggel mondanak ítéletet az alkotmányos szerződés felett, illetve, ha nem csak egy-két ország követi a példájukat. Ebben az esetben ugyanis nem segítene a trükközés, és az alkotmány helyzete tarthatatlanná válna. GYÉVAI ZOLTÁN, BRÜSSZEL |
|
|
|
|
ELMARADT BŐVÍTÉSI VITA. Valójában tehát az alkotmány ürügyén a bővítés kapcsán elmaradt vitát is most folytatják le a franciák, miközben a jövendő tagfelvételekről – mindenekelőtt Törökországról – szintén véleményt mondanak. A párizsi utcákon szinte alig találkozni a kampányhoz kapcsolódó plakátokkal, pedig a nemek érveit, félelmeit könnyen lehetne vizuálisan is megjeleníteni: Frits Bolkesteinnel, illetve a mítikus lengyel bádogossal. Az EU volt belső piaci biztosa ugyanis azzal találta reklámozni a még általa kidolgozott, s elfogadásra váró direktívát a szolgáltatások liberalizálásáról, hogy ő annak is nagyon örülne, ha lengyel bádogosok végeznék el észak-franciaországi házán a szükséges munkát, mivel helyi mesterembert nem talál. Ezzel nemcsak azt érte el, hogy a kollégáikkal szolidáris francia villanyszerelők átmenetileg lekapcsolták a házát az áramszolgáltatásról, ám az olcsó munkaerő beözönlésétől, a francia tőke külföldre áramlásától tartó félelmeket is sikerült felerősítenie.
„Nem az új tagokkal ellenségesek a franciák, hanem azzal a helyzettel, amilyenné az EU a bővítés után lett” – árnyalja a képet Jacques Rupnik történészprofesszor, a CERI Sciences-Po tudományos igazgatója. Azzal, hogy – hétéves munkavállalási moratórium ide vagy oda – egy francia cég nyugodtan alapíthat leányvállalatot Lengyelországban és dolgoztathat lengyel munkásokat odahaza, lengyel áron. Vagy (mint az a valóságban is megtörtént) áthelyeztetheti a termelését Romániába, felajánlva dolgozóinak az ottani munkát és hozzá a 110 eurós havi munkabért.
HETEROGÉN TÁBOR. Korábban az EU-ellenes franciák a szuverenitást féltették. Ma a tőkekihelyezés, (a delokalizáció), a Bolkestein-direktíva, a szociális modell jövője, a Törökországgal ősszel induló csatlakozási tárgyalások miatti aggodalmak, vagy éppen Chirac elutasítása meglehetősen heterogén tábort hozott egy platformra, Le Pentől a kommunistákon, trockistákon, zöldeken, nacionalistákon át a szocialisták egy részéig. De a legnagyobb francia agrárszervezet, az FNSEA felmérése szerint a 60-70 százalékban biztos jobboldali szavazónak számító gazdálkodók több mint kétharmada egy hónapja még szintén az alkotmány ellen volt. „Nincs közös nem-vonal, a televíziós vitákban egymás ellen is harcolunk” – határolódik el a szélsőjobbtól és másoktól is Généreux, aki szerint a baloldalon szó sincs euroszkepticizmusról, hanem éppen Európa hiányának az érzete mozgósít.
A megoldás az elutasítók szerint az alkotmány újratárgyalása lenne. Ez az, amiben Vedrine nem hisz, mivel túl hosszú időt venne igénybe. Számos „B-tervről” hallott persze ő is a ratifikálás kudarca esetén: az egyik lehetőségnek tartja a francia-német együttműködés elmélyítését, vagy az eurózóna tagjainak szorosabb kooperációját, miként elképzelhető az is, hogy az alkotmány főbb döntéshozói elemeit kormányközi megállapodások keretében fogadnák el. Senki nem tudja azonban, mi lenne a hosszú távú következménye annak, ha éppen az integráció alapítója és eddigi motorja mondana először nemet a szorosabb együttműködés konszenzusos megszövegezésére. „Marianne nem tagadhatja meg a saját gyermekét” – esedezett Joschka Fischer német külügyminiszter a francia szavazókhoz a Nouvel Observateur hasábjain. Egy másik, ugyancsak mítosszá vált lengyel szakmunkás, Lech Walesa villanyszerelő (és államfő) Sarkozy nagygyűlésén a kivetítőről üzente: a következő nemzedék nem bocsátaná meg nekünk, ha nemet mondanánk az alkotmányra.
FOKOZOTT ÉRDEKLŐDÉS. A francia politika élet egybehangzó vélekedése szerint korábban soha nem tapasztaltak ilyen érdeklődést a társadalomban, mint amit a vita szabadított fel. Vélemények, érvek kavarognak Európa és Franciaország jövőjéről, rövid távú politikusi érdekek és államférfiúi arcélek villannak fel. Sarkozy Chiracnak is alávág, amikor a közel 3 millió munkanélküli miatt a létező szociális modell hatékonyságát kéri számon. Laurent Fabius, a szocialisták második embere is már a 2007-es elnökválasztásra kacsingat, amikor a nemre biztat. Vedrine szerint pedig akármi is lesz a végeredmény, a szubszidiaritás tartalmát újra kell gondolni, néhány kompetenciát visszaadni nemzeti szintre, továbbá valahol határt szabni a bővítésnek. Az elit az alsóbb osztályoknak eddig azt üzente, ha nemet mondasz, ostoba vagy – piszkálja fel a tagadás szellemét Généreux. – De most az emberek legalább beszélnek az EU-ról. „Jó ez a vita – összegez kutatói távolságtartással Rupnik -, ha nem félnék a kimenetelétől, azt mondanám, több ilyet.”