Egyik különös sajátossága a magyar (illetve a közép- és kelet-európai) újságírásnak, hogy gyorsan megtudhatjuk, ki mit gondol – ám az sokszor titokban marad, hogy valójában miről. A véleményközlés gyakran megelőzi a tényközlést. Ez történt a 21-es buszon megszúrt roma fiú esetében is. Újságírók és közértelmiségiek – csatlakozva egyes politikusokhoz – anélkül siettek elítélni a „rasszista” bűncselekményt, hogy annak rasszista motivációja bebizonyosodott volna. Most úgy látszik, feleslegesen kiáltottak farkast, és ezzel valószínűleg éppen a rasszizmus ellen küzdők ügyének ártottak a legtöbbet.
BAJOMI-LÁZÁR PÉTER, médiakutató
CÉL A MOZGÓSÍTÁS. A régióban gyakori a vélemény-újságírás. Ennek magyarázata részint a szakmai tradíciókban keresendő: a magyar sajtó hagyományosan nem a tájékoztatás, hanem a mozgósítás eszköze. Nem a pártoktól független fórum, hanem a pártpolitikai küzdelmek színtere. A másik magyarázat gazdasági természetű: a magyar politikai újságok többsége nem él meg a hirdetési és a közönségpiacból, így rákényszerül arra, hogy a pártok körében keressen magának támogatót – a támogatásnak pedig a lojalitás az ára. A harmadik magyarázat a hazai adószabályokban keresendő: az újságírók jó része nem szerződéses, hanem megbízásos alapon dolgozik. Flekkdíjakból él, ezért nem minőségi, hanem mennyiségi újságírást művel. Egy gyorsan megírt, hosszú publicisztikával több pénzt lehet keresni, mint egy hosszas kutatómunkát igénylő riporttal.
Vajon megfelel-e a vélemény-újságírás a társadalmi elvárásoknak? Azok a szakírók, akik az újságírás szerepét az újságírók „társadalmi megbízatásából” igyekeznek levezetni, két táborra oszthatók. Az egyik tábor az angolszásznak is nevezett semlegesen objektív újságírás, a másik a hagyományos európainak is hívott elkötelezett újságírás híve. Az egyik hisz az olvasó autonómiájában. Úgy véli, az újságíró feladata csak az, hogy az emberek rendelkezésére bocsássa azokat az információkat, amelyek birtokában azok majd kialakíthatják a maguk álláspontját. A másik azonban úgy gondolja, a puszta tájékoztatás kevés, az olvasónak szüksége van orientációra is. Az egyik csak tükrözni kívánja a valóságot, a másik formálni is. Az objektivitásra törekvő újságíró semleges krónikásnak tekinti magát, és véleményét megtartja magának, míg az elkötelezett újságíró egyfajta véleményvezér, aki erkölcsi kötelezettségének tartja a közügyek értékelését és befolyásolását.
Az angolszász és a hagyományos európai újságírás megkülönböztetésére szolgáló tény-vélemény distinkciót persze némileg árnyalni kell: értékelést az angolszász iskolát követő lapokban is olvasni (hiszen a közölt információkat muszáj kontextusba helyezni). Ám az angolszász szakmai normákat követő lapok többnyire gondosan elválasztják egymástól a tényt és a véleményt, míg a hagyományos európai paradigmát követő orgánumok gyakran egybemossák a kettőt.
Az angolszász szerepfelfogást követő újságíró tárgyilagosságra és pártatanságra törekszik: bár tudja, hogy nincs teljesen objektív újságírás, úgy véli, vannak olyan szakmai módszerek, amelyek lehetővé teszik az objektivitás eszményének megközelítését. A hagyományos európai újságírás normáit követő zsurnaliszta azonban úgy gondolja: ha nincs objektivitás, nem is kell törekedni rá – ezért nyíltan elfogult. Az előbbi abból a hipotézisből indul ki, hogy az emberek azért veszik a lapot, mert tájékozódni akarnak belőle, az utóbbi abból, hogy az újságtól csak saját véleményük megerősítését várják.
VALÓSÁG VAGY ANNAK ÉRTELMEZÉSE. A szakmai vita arról is folyik, hogy mi teszi lehetővé az objektív újságolvasást: az objektivitásra törekvő, de azt soha el nem érő, vagy a vállaltan szubjektív újságírás. Az előbbi az objektív tájékoztatás illúzióját nyújtja, míg az utóbbi értésére adja az olvasónak, hogy nem a valóságot, hanem csupán annak egy értelmezését olvassa, és így lehetővé teszi számára, hogy a kellő kritikával fogadja be az olvasottakat.
A 21-es buszon történt késelés kapcsán sebtében közölt dühös – ám a magyar társadalomban élő faji előítéleteket ismerve nagyon is érthető – publicisztikák fiaskójának ügye most azoknak szolgáltat érvet, akik úgy vélik, a vélemény-újságírásnál jobban szolgálja a társadalmat a tényújságírás.
