Civil társadalmakról, polgári hagyományokról elmélkedve leggyakrabban Angliát hozzuk fel jellemző, sőt gyakorta követendő mintának. Azt az egykori birodalmat, amelynek alapjait kalandorok és kereskedők rakták le, amelynek társadalmi rendje – ahogyan Roger Scruton kitűnő esszéjében olvashatjuk – szinte teljes egészében magánkezdeményezésekre épült. A konzervatív angol filozófus mélységes nosztalgiát tükröző könyvének címe – Anglia, egy eltűnő ideál – is jelzi, hogy súlyos bajok vannak ezzel a hajdani mintaországgal. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miért is tekinti a jeles szerző élvezetes stílusú, rokonszenves hangvételű munkáját gyászbeszédnek, azt is tudnunk illik, milyen is volt Anglia mint az egyre inkább múltba vesző példakép.
A filozófus az eltűnt időt felidézve rajzolja meg a szigetország eszményített, ám nem részrehajló, egysíkú képét. Az angolok világa a rituálék, az egyenruhák, a precedensek és a hivatalok világa volt. Ugyanakkor az angoloknak kiváló érzékük volt a testületi szellem megteremtéséhez, a céhektől a szakszervezetekig, a magániskoláktól a cserkészcsapatokig és nőegyletekig mindenütt ugyanazzal a klubszellemmel találkozunk. Így azután Anglia a közszellem, a jótékonyság, az intézmények és az intézményépítés országa, ahol az iskolák, klubok és hivatalok a szolgálat figyelemre méltó eszméjét és kultúráját közvetítették.
Az intézmények között kiemelkedő szerepe volt az önigazgató vállalkozásként induló és napjainkban már hosszú múltra visszatekintő Citynek. Ezen intézmény sikeres működésének nélkülözhetetlen feltétele a bizalom volt. A pénznél itt többet számított a megbecsülés – az, hogy a céget tagjai közé fogadta a City valamely patinás testülete. Ezért is tekinti szerzőnk a Cityt a gyakran emlegetett gentleman-szellemiség inkarnációjának. A máig fennmaradt meglepő hagyományokhoz tartozik a gyakran kinevetett City egyenruha: a fekete öltöny keményített gallérral, a keménykalap és az esernyő.
Az ilyen és hasonló külsőségek persze éppúgy csak kevéssé befolyásolták az angol társadalom osztályszerkezetét, megosztottságát, a gazdagok és szegények konfliktusait, mint a széles körben kibontakozó önsegélyezés kétségtelen eredményei. Talán némileg túlzott a szerző vélekedése: „A gentleman és a lady eszménye osztályfüggő volt ugyan, de bizonyos mértékig mindenki számára követhető.” Ahhoz viszont már aligha férhet kétség, hogy Anglia a gentlemanek országa (volt). És hogy ki az igazi gentleman? „A rokonszenv, a pártatlanság és a kulturált könnyedség mintapéldánya”, „a csönd, az udvariasság, a méltóság, a becsületesség vegyüléke”, „olyan sportember, aki veszíteni is tud” – válogathatunk a meghatározások között. Ám azt elismerhetjük: a gentlemanek társadalmát, vagy egyszerűbben: „az angol közösséget az őszinteség, a fair play és a törvény tisztelete kapcsolta össze”, amiképpen az angolok legjobban egy csapat, egy klub vagy egy egyetem tagjaiként érezték magukat.
De hol van már a tavalyi hó? Anglia átalakult, megváltozott. Legfeljebb visszasírhatjuk azt a világot, „mely a szokásokat, a formalitást és a rituálékhoz kötött tagságot előbbre tartja a tömeg zajánál”, s „ahol az angolok saját világukban otthon és biztonságban érezték magukat”.
Ma már Anglia, a ködös Albion, nem a gentlemanek országa. A hitvány valóság: „a saját helyzetét bebetonozó felsőbb osztály, s a magát birodalmi illúziókkal megtéveszteni hagyó tömeg”. Bekövetkezett „Anglia betiltása”, méghozzá abban a dicső múltú országban, amely „valamennyi háborúban győzedelmeskedett és még birodalmának elvesztése sem tette tönkre”. S e rendhagyó nekrológ végső következtetése: „az angol nép immár nem szabad nép”, és „törvénye nem saját törvénye”. Nos, akár így van, akár másképpen: ez „az Anglia varázsát megszüntető erőkkel szembeni tiltakozás” figyelmünkre érdemes, izgalmas olvasmány.
