Fájdalmas vereséget mért Lengyelország a napokban Magyarországra. Az uniós tagországok belügyminiszterei április 14-én, közel másfél évi vetélkedés végére pontot téve, úgy döntöttek, hogy a huszonötök közös határőrizeti központjának Varsó adjon otthont. Sokáig úgy tűnt, Budapest az esélyesebb, és nem is csupán azért, mert az unió több befolyásos tagja – mindenekelőtt Franciaország és Németország – azóta neheztel Lengyelországra, hogy az az Egyesült Államok oldalán 2003-ban háborúba lépett Irak ellen. Sokkal inkább azért, mert úgy tűnt, a magyar kandidálást a meghatározó tagállamok többsége támogatja.
A lengyel kormányzat azonban a jelek szerint jobban vizsgázott az unión belüli érvényesülés egyik legfontosabb tárgyából: nevezetesen abból, hogy egy-egy, éppen aktuális kérdésben ki milyen erős koalíciót tud a maga oldalán felsorakoztatni. Varsónak ugyanis a versenyfutás finisében mások mellett nem csupán a korábban a magyar pályázat felé hajló Németország támogatását sikerült megszereznie, hanem még az eleinte határozottan Budapest mellett álló Olaszországot is el tudta tántorítani, és megnyerni önmagának.
Mind Lengyelország, mind Magyarország most május elsején ünnepli uniós tagságának első évfordulóját. A fentiekből mégis az tűnik ki, hogy míg a magyar kormányzat nem egy esetben csak bizonytalanul botladozik az Európai Unió érdek- és működési rendszerében, a brüsszeli ügyekben semmivel sem tapasztaltabb Varsó már-már úgy navigál az unió vizein, mint egy „minden hájjal megkent”, rutinos tag.
CSAPDÁK. Ráadásul a fentiekre korántsem csupán a határőrizeti központ székhelyéért folytatott vetélkedés végkimenetele a bizonyíték. Magyarország komoly presztízsveszteséget, és ami még fontosabb, érzékeny pozícióvesztést volt kénytelen elszenvedni amiatt is, hogy belpolitikai okokból visszahívta első uniós biztosát, a felkészültségének köszönhetően Brüsszelben igen hamar komoly szakmai megbecsülést kivívó Balázs Pétert, és helyette tavaly novemberben Kovács László addigi külügyminisztert és szocialista pártelnököt delegálta az Európai Bizottságba. Tudjuk persze, hogy ezt más új tagországok – például a Vladimír Spidla „bukott” kormányfőt Brüsszelbe küldő Csehország – is megtették. Hazánk azonban nem csupán a belpolitikai küzdelmeit vitte ki az uniós színtérre, hanem ugyanazzal a lendülettel egy másik csapdába is belefutott: az európai parlamenti meghallgatások során Kovács László olyan járatlannak bizonyult a neki felkínált energiapolitika területén, hogy végül vissza kellett adnia ezt a „tárcát”. Magyarország végül csak úgy tudta megmenteni a volt külügyminiszter bizottsági tagságát, hogy megelégedett az uniós szinten sokkal kevésbé jelentős adó- és vámügyekkel. Az energiapolitika Lettországnak jutott. Ám a nevető harmadik ismét csak Lengyelország lett. Balázs Péter lecserélése nyomán ugyanis „szabaddá vált” a regionális politika felügyelete – ami máskülönben szinte bizonyosan a magyar jelöltnek jutott volna -, és a felzárkóztatási pénzek java fölött rendelkező, tehát az új tagországok számára talán legfontosabb biztosi pozíciót nem más kapta, mint a lengyel Danuta Hübner.
Mindezek a diadalok, illetve kudarcok persze csupán apró, ám annál sokatmondóbb jelzések arra vonatkozóan, hogy az Európai Unió melyik új tagországa mennyire képes tagállamként működni a huszonötök közösségében, más szóval, milyen mértékben sikerült beilleszkednie az európai integrációba. E bizonyítvány kiállítására vállalkozott a Figyelő felkérésére a Világgazdasági Kutatóintézet (VKI), amely a tagság első évének értékelése után a jövőben minden esztendőben felméri az EU-hoz tavaly májusban csatlakozott 8 közép- kelet-európai ország tagállami érettségét. A tagság első évében természetesen csak az előző esztendő lehetett a viszonyítási alap, amikor a nyolcak még az unión kívül készültek a bebocsáttatásukra. A következő években viszont már a tagországként eltöltött esztendőket lehet majd összehasonlítani. Mindennek mérésére a VKI integrációs szakértői megalkották az úgynevezett Tagállamként Mutatott Teljesítmény Indexet (TMT-index), amely három részindexnek – a politikai és társadalmi stabilitás, a gazdasági teljesítmény, valamint a tagállamként való működés indexének – az átlaga (a részindexek, illetve a TMT-index szerinti sorrendekről lásd a toplistákat a 13. oldalon). Bár a TMT-index alkalmazásának nem elsődleges célja egy rangsor felállítása a nyolc ország között, az mégis viszonylag pontos – igaz, óhatatlanul szubjektív elemeket is tartalmazó – képet ad az uniós „fejlettségi verseny” állásáról. A mutató következő évekbeli alakulásából pedig már e „versenyfutás” országonkénti dinamikájára vonatkozóan is levonhatók lesznek bizonyos következtetések.
Természetesen az sem tanulságok nélkül való, hogy a nyolcak hogyan éltek a csatlakozás révén megnyíló lehetőségekkel. Ami a politikai stabilitást illeti, elmondható, hogy az uniós tagság első évében szinte minden közép- és kelet-európai országon kisebb-nagyobb belpolitikai viharok söpörtek át. Lettország például 2004-ben két kormányt is elfogyasztott. Ráadásul az újonnan megalakuló koalíciókban mindkét esetben lényegében ugyanazok a pártok biztosítottak helyet maguknak, így vajmi keveset csökkent a politikai bizonytalanság. A lettek egyébiránt az önálló államiságuk 1991-es elnyerése óta immár a tizenkettedik kormányukat „tapossák”, amivel abszolút csúcstartók, igaz, az egykori Szovjetunióból annak idején velük együtt kiszakadó északi szomszédjuk, Észtország csak egy hajszállal marad le mögöttük a maga tizenegyedik kabinetjével. A tagság első évét ugyanis Tallinnban sem úszták meg kormánybukás nélkül: Juhan Parts miniszterelnök és csapata 2005. március 21-i kényszerű lemondása után a jelenlegi, Andrus Ansip vezette új kabinet alig két hete, április 13-án lépett hivatalba. De idő előtti miniszterelnök-cserét hozott az elmúlt egy esztendő Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon is, Litvániában és Szlovéniában pedig a soron következő év végi választások rendezték át a politikai erőviszonyokat. Vilniusban egy módosult koalíció élén maradt ugyan a régi kormányfő, Algirdas Brazauskas, Ljubljanában viszont a jobbközép erőket hatalomra juttató voksolás a balközép liberális demokraták 12 esztendeje (!) tartó kormányzásának vetett véget. A nyolcak közül egyedül Szlovákiát vezeti ma is ugyanaz a kormányzat, amellyel az ország átlépte az Európai Unió küszöbét, a kép azonban csalóka, hiszen a koalíció mindössze 6 fős parlamenti többsége távolról sem biztosít olyan mértékű stabilitást, mint azt Mikulás Dzurinda és kabinetje feltehetőleg szeretné. A helyzet ingatagságát mi sem bizonyította jobban, mint a tavalyi elnökválasztás, amelynek második fordulójába két ellenzéki jelölt jutott, méghozzá a rosszemlékű nacionalista ex-kormányfő, Vladimír Meciar, illetve egykori jobbkeze, a végül az államfői széket megszerző Ivan Gasparovic.
VÉDETT GAZDASÁGOK. Figyelemre méltó azonban, hogy bár a régió országaiban a tagság első évében szinte mindenütt magasra csaptak a belpolitikai hullámok, mindezek szinte semmilyen hatással nem voltak a nyolcak gazdasági teljesítményére. A lettek például hiába hajítják „szinte minden nagymosásnál a szennyesládába” a kormányukat, az ország tavaly mégis az egész unió legnagyobb ütemben növekvő gazdaságával dicsekedhetett: a lett GDP 2004-ben 8,5 százalékkal bővült. Ez még akkor is tiszteletet parancsoló teljesítmény, ha tudjuk, hogy Lettország – miként arra a VKI összegzése is felhívja a figyelmet – ma még a huszonötök legszegényebb tagja: a vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP tavaly az uniós átlag 44 százalékát sem érte el. Csehországban sem sokáig tartott a miniszterelnöki székben Vladimír Spidlát váltó Stanislav Gross öröme, hiszen a lakásbotránya és felesége zavaros hátterű vállalkozásainak ügye miatt hetekig tartó huzavona után végül távoznia kellett. Mindezek ellenére a cseh gazdaság tavaly az előző évet 0,3 százalékponttal meghaladó mértékben, 4 százalékkal növekedett. Ez ugyan a lett mutatóhoz képest szerény adat, ám az unió régi tagországainak túlnyomó része még erről a 4 százalékról is legföljebb csak álmodhat. Másfelől Lettországgal ellentétben Csehország az új közép- és kelet-európai EU-tagok második leggazdagabbika (Szlovénia után), az ország egy főre jutó GDP-je a huszonötök átlagának a 70 százaléka. További egyértelműen pozitív fordulat, hogy a cseh gazdaság bővülése tavaly – a magyarhoz hasonlóan – kedvező irányt vett. Míg a megelőző évben még alapvetően a belső fogyasztás hajtotta a növekedést, annak motorja 2004-ben már ismét a szaporodó beruházások és a felfutó export voltak. A leglátványosabb siker azonban minden kétséget kizáróan az államháztartási hiány zuhanásszerű lefaragása. Míg a deficit 2003-ban – túlnyomórészt a korábbi állami garanciavállalások egyszerre történő teljesítése miatt – 11,7 százalékot tett ki, Prága tavaly már 3 százalékos államháztartási hiánnyal büszkélkedhetett.
Uniós számok
90,6%. Szlovénia TMT-indexe, amivel az ország messze kimagaslik a nyolcak mezőnyéből.
69,0%. Az unió iránt leginkább lelkesedő litvánok közül ennyien támogatják hazájuk EU-tagságát.
18,8%. E rendkívül magas munkanélküliségi rátájával Lengyelország sereghajtó a nyolcak között.
7,4%. Szlovákiában tavaly ennyivel haladták meg a fogyasztói árak a 2003-as szintet.
57,6%. Magyarországon ekkora – a nyolc új tagország közül a legmagasabb – a GDP-arányos államadósság.
40,0% . Az unióval szemben legelutasítóbb lettek ekkora hányada helyesli a tagságot.
Az euró lengyelországi bevezetése mindazonáltal legkorábban 2009-re várható. Ennek oka elsősorban az államháztartási hiány, amely már 2003-ban is 4,5 százalékra rúgott, tavaly pedig elérte a 4,8 százalékot. Más kérdés, hogy Varsó mindezért mégsem kapott bírálatot Brüsszeltől, miután konvergencia-programjában a múlt évre 5,4 százalékos deficitcélt tűzött ki maga elé. A VKI szakértői szerint ez ismét csak az unió működési mechanizmusának a megértéséről tanúskodik. A történet ugyanis arról szól, hogy nem érdemes túl optimista konvergencia-programokat benyújtani – miként azt tette például Magyarország -, mert utóbb annál nagyobb lehet a brüsszeli „megrovás”. Míg ha sikerül egy kevésbé ambiciózus célkitűzést túlszárnyalni, akkor adott esetben akár el is maradhat az intő.
EURÓPERSPEKTÍVÁK. Magyarország jelenleg ott tart, hogy a forintot jó esetben is csak 2010-ben váltja fel az euró – miközben az uniós valutaövezet előszobájának tekintett ERM II árfolyamrendszerbe tavaly júniusban belépő Észtország, Litvánia és Szlovénia már a 2007-es eurócsatlakozásra készül. A magyarországi GDP azonban tavaly Csehországéval azonos ütemben, 4 százalékkal bővült, ami ugyan a nyolcak legszerényebb mutatója, viszont 1 teljes százalékponttal több, mint egy évvel korábban. Ráadásul a belső fogyasztás helyett 2004-ben Magyarországon is ismét a beruházások és az export hajtották a növekedést. Arról nem beszélve, hogy a versenyképesség olyan fontos mutatói tekintetében mint a termelékenység és a kutatás-fejlesztésre fordított beruházások, hazánk a nyolcak élmezőnyében foglal helyet. (Szemben például a versenyképességét az elmúlt években adócsökkentések sorozatával növelő Szlovákiával, amely sereghajtó a K+F beruházások terén.) Azaz messzemenő következtetéseket az egyes mutatókból már csak azért sem érdemes levonni, mert a nyolcak mindegyike fel tud mutatni olyan területet, ahol sikeres az integrációja, ám mindenütt akad olyan indikátor is, amelyről az adott ország szívesen megfeledkezne.
Mindazonáltal van egy komoly veszély, amely a VKI szakértőinek meglátása szerint egyre erőteljesebben fenyegeti Magyarországon a versenyképességet. Ez pedig nem más, mint a politikai életben felhalmozódott nagymértékű bizalmi deficit, a két fő politikai erő konszenzusra való képességének gyakorlatilag teljes hiánya.
