Az iskola betegít? Ebben a formában a pszichológus-pedagógus Vekerdy Tamás tette föl a kérdést. Első válasza az, ami mindannyiunké lehet. Vagyis hogy igen, méghozzá súlyosan, éspedig kiváltképpen magyar változatában, amely „úgy ahogy van, betegít; minél jobban alkalmazkodik hozzá egy gyerek, annál inkább”. A talán még súlyosabb kérdés tehát magában a diagnózisban van. Adódik belőle a világméretű bökkenő: miként lehet alkalmazkodni intézményesen, tehát hivatali előírások formájában is az egyénhez, általában, iskola-ügyekben külön, mikor is az egyén még gyermek? Alkalmazkodni azért, hogy a rend ne korlát s betegítő ketrec és parancs legyen, hanem a civilizációs hagyomány személyre szabott átadása s felhívás az ahhoz való önkéntes alkalmazkodásra, vagyis átélésének s alakításának folytatására.
Számomra Vekerdy minden írása régtől azért alapvető, mert választ erre keres. Rebellis volt emiatt az „ancien régime” idején, okvetetlenkedő szabadgondolkodó azután is. Új könyve alkalmi írások gyűjteménye. Előadások, beszélgetések, vitacikkek és egyéb „szubjektív széljegyzetek” olvashatók benne. Iskolabékéről, a tanítás tanulásáról, gyermekközpontú iskoláról, értékszocializációról beszél. Utóbbiról ezt mondja: a formai elemek hatékonyak, vagyis a tolerancia, a decentrálás, az autonóm viselkedésformák méltánylása. Változóak viszont a tartalmiak, vagyis „hogy valaki ateista vagy deista, buddhista vagy katolikus, modern vagy posztmodern értékeket preferál”. Ajánlható ez amúgy a politikai élet közszereplőinek figyelmébe is. Vekerdynél a tét súlya még nagyobb. Szerinte ugyanis csak mintegy 20 százalékban számit az, amit az iskolában (egyéb tanintézetben) „verbálisan” tanulunk, s „80 százalékban az számít, hogy milyen az érzelmi intelligenciánk”.
Vekerdy Tamás: Az iskola betegít? • Saxum
