A sonkának egyetlen baja, hogy disznóból van. Semmi rosszat nem akarok a sertéstenyésztőknek, és mit számít nekik az én véleményem, de mi a párommal lassan húsz éve nem eszünk disznóhúst. Nem dogmatikusan (soha semmit dogmatikusan), és nem úgy, hogy vendégségben kellemetlenkedjünk ezzel, ilyenkor megesszük persze. De otthon nálunk nincs disznóhús – kivéve a sonkát és (bocsánat!) olykor a sült császárszalonnát (nehéz az élet anélkül). Ráadásul én gyerekkorom óta mélyen szimpatizálok a disznókkal; érdekes, okos, tanulékony állat, szabadon, kondában nem is mocskos, csak ha ólba zárják (ott milyen legyen?). Gyerekkoromban, nagyapámnál, a három unokának volt is malaca, úgy járt utánunk, mint egy kutya. Okos volt és játékos.
Én az életemben kétszer kerültem közel falusi gazdasághoz: nagyapámnál 1945 előtt földbirtokosi körülmények között, 1951-ben pedig mint tanyára kitelepített osztályellenség. Ez utóbbi élethelyzetben aztán brutális oldalát is megismerhettem a dolognak, és hogy a kolbász meg a sonka nem magától lesz, hanem készítik, csúf halál az ára. Hej, azok a paraszti disznóölések téli hajnalokon a letepert disznóval, a halálvisítás, a döfés, a párázva kiömlő vér, amit az asszonyok hagymával mindjárt meg is sütöttek a pálinka mellé, a téli derengésben lobogó tűz az udvaron, a pörkölés átható szaga, és aztán a kettéhasítás és feltrancsírozás – ez így iszonytató volt és fölemelő egyszersmind (minden vallás minden rítusa mögött ott van ez a kettősség). Városi srácként irtóztam is tőle, meg élveztem is ezt a véres szertartást, melynek termékéből aztán a gazda egész évben etette a családját. A meggyilkolt Dionüszosz teste átváltozott emberi életté. Úgynevezett „feketevágáson” is jelen voltam, amikor a gazda elvetemültségében képes volt a saját disznaját saját magának, hatósági engedély és beszolgáltatás nélkül levágni: ezért börtön járt vagy Recsken haláltábor. Úgy bizony, tisztelt újszülött barátaim, ilyen is volt valamikor, nem csak a szabad parlamentben a sárdobálás!
A húsvéti sonka (akárcsak a bárány) szent dolog. Ott van benne a szentség akkor is, ha valaki nem hisz benne. Akkor is „hús-vét”, azaz a húsnak magunkhoz vétele (innét az ünnep neve) a negyvennapos böjtidő után, ha nem böjtöltünk. Szüleim protestánsként nem böjtöltek, de a húsvéti sonka elkészítése és felvágása feltámadás után szertartás volt, igazi „hús-vét”. Bár esszük a sonkát egész évben, de ez az otthon főtt húsvéti sonka más. Bőre van és diszkrét zsírja van. És a háziasszony olyan vastagon vágja, ahogy egész évben nem láttunk sonkát, mert a gépi szelet csak évközi sonka, ez meg kézzel szeletelt, jó vastag húsvéti sonka. Melynek érezni lehet az ízét, azt a húsvéti ízt, azt a karakteresen sós ízt, ami például a prágai sonkától csillagtávolságnyi messzeségben van. Egy falat ebből, s hozzá egy gyönyörű, fényesen síkos, a kés alól szívesen kicsusszanó keménytojás, a frissen reszelt orrfacsaró tormával (húsvétkor ördögűzéssel kötelező elkergetni a közelből is mindenféle gezarolos tormakotyvalékot!) – és ha ezt a falatot így bekapod, rájössz, mi az a hétszentség, akár hívő vagy, akár nem vagy az. És ha még erre rákortyintasz egy pohár jó minőségű száraz fehérbort, mondjuk somlói juhfarkból vagy nyárlőrinci cserszegi fű-szeresből: akkor azt is tudod, körülbelül mit érez a jó pap (tehát aki át is éli), amikor bemutatja a szentmise-áldozatot. (Mint Berda József, a szentferenci költő és szegénylegény, akit vagy negyven éve meglestem Szigligeten, ahogy a szobájában a mosdó feletti tükör előtt állva az őszi újbort szabályos latin miseszertartással vette magához, liturgikusan megünnepelvén a nagy pillanatot, hogy az újbor megszületett.)
Húsvéti sonka, áldassék a te neved! Amikor falun a gazdasszony nagycsütörtökön leakasztja a padlás szögéről a télen jól megfüstölt sonkát, a létrán lefelé lépdelve úgy emeli a magasba, mint nagyszombaton a pap a monstranciát. Vegyétek és egyétek, ez az én testem.
