Pontosan úgy, mint Dunántúl vagy Tiszántúl: Rómában a jobbparti negyed, a Trastevere, azt jelenti, hogy Teveréntúl. Legendás vendéglők, sajátos ételek, saját nyelvjárás, ősi öntudat. Történelem, templomok, terek, utcák, hangulatok. Ez a Trastevere. Mielőtt valóban bekövetkezne a Trunkó Barnabás által megjósolt kulináris útelzárási akció, miszerint magyar vendéglősök követelésére bevonják az útlevelemet: még hadd beszéljek kicsit erről a városrészről is.
Nem lehet nem beszélni róla annak, aki szereti (és nem lehet nem szeretni) megejtő hangulatát, időből kiszakadt ódonságát (a mi egykori Óbudánkhoz vagy a régi Tabánhoz hasonlítanám, csak hát délen van, ugyebár. Méghozzá télen is délen!). Vadregényes, öreg házak, zegzugos utcák, melyek váratlanul egy-egy lélegzetelállítóan pompás térre futnak, ahol káprázatos templomok, szökőkutak, vendéglők fogadják a bóklászót. És megint a zegzug. Sosem mulasztom el itt a ténfergést.
Kiindulópontom mindig (már csak a Magyar Akadémia miatt is) a vén Via Giulia, melynek torkolatában ott a Ponte Sisto, kedves gyaloghidam. (Mennyire kellene Pest és Buda között ilyen gyaloghíd, például egy olyan könnyű szerkezet, amilyen nemrég Londonban épült, óriási sikere van). A bájos Ponte Sistót IV. Sixtus pápa rendelte meg a XV. században, és minthogy ez a beruházó kedvű egyházfő nagyon kiköltekezett (például a Sixtus-kápolna építésével), a prostituáltakra kivetett adóból fedezte a hídépítés költségeit. (Kiátkozás helyett. Pragmatikus pápa volt.) Mikor átsétálunk ezen a hídon, már ott is vagyunk a Trasteverén. Mielőtt a szeretett főtérre sétálnánk, előbb kanyarodunk egyet, hogy tisztelegjünk a zeneművészet védőszentjének a Santa Cecilia templomban, erősítést kérve. Szegény Szent Cecíliát (különös módon a bölcs és humánus Marcus Aurelius uralkodása idején) hite miatt három napig fullasztották fürdőszobájába zárva, de túlélte, úgyhogy végül kénytelenek voltak hagyományos módon elvágni a torkát. Megcsodáltuk a híres bizantínus mozaikokat és Maderna vakító fehér márványszobrát, ama pózban, ahogy a legenda szerint századokkal később romlatlanul megtaláltak a szent testét (jól megfüstölték szegényt). Abban a tudatban sétálunk tovább, hogy az elkövetkező koncertekre és operaelőadásokra rendben lesz az asszony torka. Szent Cecília elvitte a balhét.
Mire a hosszú nevű – Piazza di Santa Maria in Trastevere – szép főtérre érünk, meg is éhezünk. Ezt a teret nem lehetett másról elnevezni, mint a lélegzetelállító Mária-templomról, annyira uralkodik itt. A III. század elején alapítva, a XII. században újjáépítve: ami szépséget a keresztény szakrális építészet létrehozott, nagyjából itt mind megtalálható. De hol együnk? A tér és környéke kínálatából végül a bazilikával szemben a Sabatini vendéglőt választottuk. Jól tettük.
Barátainkkal kiegészülve közben, négyen bőséges menüt kóstolhattunk végig, csencselve egymás között. Gazdag falusi krumplilevessel kezdtem (ha rajtam múlik, fütyülök a sorrendre az előétellel, nekem az ebéd levessel kezdődik). A halászrizottó scampikrémmel mennyei volt (milyen legyen, szemben a bazilikával!). A tökéletlen magyar rizottók évtizedei után pár éve tudtam meg itt Itáliában, milyen felséges ételvilág ez. A vegyes haltálban közösen grasszáltunk, minden volt benne, ami a tengerben jó. Az Osso Buccóról egyszer tévedésből azt írtam, hogy borjúpofa, pedig comb, ettől még mindkettő nagyon finom. Amikor borjú steaket rendeltünk, nagy tálon kihozták a teljes borjúfertályt, megkérdezték, melyik feléről vágják a szeletet és milyen vastagon. Az előállított eredmény ugyancsak felejthetetlen volt (bocsánat: mennyei, mert közben megszólaltak a Santa Maria harangjai).
Ezt az ebédet természetesen le kellett sétálni. Most a gyógyító Tiberis-szigeten át bandukoltunk vissza a túlsó partra. Erről is volna mit mesélnem, de majd meglátom, mi lesz az útlevelemmel. Lehet, hogy meg leszek félemlítve!
