Hivatalosan csupán annyit tudni, hogy a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal nyilvántartásában ma 6840 Magyarországon élő kínai állampolgár szerepel, ám becslések szerint mintegy 20-30 ezren lehetnek.
Ha a pontos számot nem is ismerjük, nyilvánvaló, hogy ma már több tízezer kínai él közöttünk. A boltjaikban vásárolunk, az éttermeikben ebédelünk és vacsorázunk, a józsefvárosi piacot pedig már csak „kínai piacként” emlegetjük. A gyermekeink alkalmasint egy osztályba járnak az ő – magyarul már remekül beszélő – fiaikkal és lányaikkal, akikkel együtt tanulják a magyar irodalmat vagy történelmet. Ha betegek vagyunk, egyre többen térünk be a kínai gyógyítók rendelőjébe, és ma már teljesen természetes, ha kínai család költözik a szomszéd lakásba. (Annál is inkább, mert ahogyan ők sem törekszenek arra, hogy afféle „amerikai típusú” kínai negyedekbe tömörüljenek, a magyar hatóságok is mindenképpen szeretnék megakadályozni a „gettósodást”.)
Együtt élünk velük, mégis roppant keveset tudunk róluk. Tény, hogy a kínaiak többsége is átmeneti állapotnak tekinti az itt-tartózkodást, nem nagyon igyekeznek integrálódni a magyar társadalomba, sőt sokan közülük tovább is állnak Nyugat-Európába – vagy visszatérnek hazájukba. Másfelől viszont a magyar lakosság is, bár a mindennapi életben jól kijön a kínaiakkal, nem akar velük közelebbi kapcsolatba kerülni. Ennek a távolságtartásnak rosszabb esetben az a következménye, hogy sötét hiedelmek kelnek szárnyra, jobb esetben csupán elszalasztunk egy esélyt. Ami konkrét üzleti esély is lehet, hiszen Kína ma már globális gazdasági nagyhatalom, és tisztán látható: egy-két évtizeden belül akár világelsővé is válhat. Ahhoz pedig, hogy ebből Magyarország is profitáljon, nagy segítségünkre lehetnének a köztünk élő kínaiak. Érdemes tehát velük egy kicsit közelebbről is megismerkedni.
