Az új bor új tömlőbe való, balgaság a régbe tölteni – ezekkel a szavakkal indokolta 2001. augusztus 23-án Deutsch Tamás akkori sportminiszter a Budapest Sportaréna (BS) alapkőletételi ünnepségén, miért is volt kötelessége az államnak a másfél évvel korábban, az 1999-es karácsonyi vásár idején leégett csarnok helyére mindenképpen újat építeni. A Fidesz számára az egyszerű újjáépítés valóban „balga” politikai alternatíva lett volna. A becslések szerint mintegy 14-16 milliárd forintból megúszható – és a Pénzügyminisztérium által költségvetési okokból akkor támogatott – rekonstrukció helyett építkezni szerettek volna, méghozzá gyorsan, így a tűz után alig egy évvel már minden készen is állt a munkálatokhoz. Ütemes pályáztatás után a francia Bouygues-csoport halászta el a megrendelést, amely nem csupán az építésre vonatkozott. A csekély kezdeti állami részvétel fejében a beruházó 20 évre a csarnok üzemeltetési jogát is megkapta.
A Művészetek Palotájánál az építkezés költsége belül maradt volna a tervezett összegen, ám az állam újratárgyalta a szerződést.
A 2005-ös évben valóságos PPP-boomot előkészítő Gyurcsány-kormány nem várt sarokból kapott bírálatot a múlt év végén e beruházási forma kapcsán. Varga Mihály éppen lapunknak ismerte el (Figyelő, 2004/52. szám), hogy a BS építkezése bebizonyította számára: „ha nem egy ilyen konstrukcióban épül meg a csarnok, akkor vélhetően olcsóbb lett volna”. A volt fideszes pénzügyminiszter általában a PPP-projektekről is úgy vélte, hogy azokon leginkább az állam veszít. „Az eddigi ős-PPP projektek kétségtelenül adnak okot aggodalomra, autópályától sportcsarnokokon át kulturális palotáig, és nem feltétlenül azért, mert az idők folyamán magasabb lett volna a projektek költsége az előzetesen vártnál.
VERSENYFUTÁS. „Egy fillérrel sem került többe a beruházás, mint amekkorára azt az állam eredetileg tervezte” – hangsúlyozza például a sportarénáról szólva Görözdi György, a kiemelt projektek biztosa a Nemzeti Sporthivatalnál, aki sorolja is a fő számokat, amelyeket az Állami Számvevőszék (ÁSZ) vizsgálata is rendben lévőnek talált. Az állam és a franciák által közösen létrehozott projekttársaságba a Bouygues 7,7 millió eurót – azaz mai árfolyamon mintegy 2 milliárd forintot – tett bele, ami a 20 éves üzemeltetés koncessziós díja volt. A csarnok és a környezete, vagyis az úgynevezett emelt szintű városi tér létrehozatalára a közös cég 31,2 milliárd forintos hitelt vett fel 12 éves futamidővel és állami garanciával, aminek összköltsége mintegy 44,5 milliárd forintot tesz ki. A hitel visszafizetésének forrása a sporttárca általi (a projekttársaságnál félévente, a tőkevisszafizetési periódussal megegyező időszakonkénti) tőkeemelés lett volna. Így a tervek szerint az állam az eredetileg csak 25 százalékos kisebbségi részesedése mellett létrehozott vegyes cégben tőkeemeléssel került volna teljes többségbe.
Az ÁSZ egyébként nem is azt vitatta, célszerű volt-e egy teljesen új csarnokot építeni, indokolt volt-e magántőke bevonása, vagy volt-e kellő verseny a beruházó kiválasztásakor. Az ellenőrzés inkább arra mutatott rá, hogy a legkritikusabb időszakban, a beruházás legelején, amikor a legfontosabb döntéseket kellett meghozni, amikor a szerződéseket kötötte a vegyes vállalat, akkor az állam kisebbségben volt, így nem tudta megfelelően érvényesíteni az akaratát. Az ÁSZ szerint az is problémás volt, hogy a külföldi cég egyidejűleg volt a beruházó, a fővállalkozó és az üzemeltető, így a Bouygues „helyzetét maximálisan kihasználva tevékenykedett”.
Koncessziós fiaskó
Az M5-ösön. Állatorvosi sztráda. Feltehetően a legelső hazai PPP, a koncessziós struktúrában megépülő M5-ös autópálya a legjobb példa arra, miként lehet a politikai kényszert érző állammal előnytelen szerződést köttetni. A megállapodást a sztráda megépítésére és üzemeltetésére Schamschula György, a Boross-kormány minisztere hat nappal az 1994-es parlamenti választások előtt, a kampány hevében írta alá. Ennek legfontosabb része az volt, hogy az építés 70,7 milliárd forintos költségéből 58 milliárdot hitelező bankokat (1993-as árakon) 12 milliárd forintos állami készenléti hitellel – egy visszafizetendő keretösszeggel – biztosították be arra az esetre, ha a koncessziós cég, az Alföldi Koncessziós Autópálya (AKA) Rt. bevételei elmaradnak a várakozásoktól. A sztráda forgalma végül – a magas díjak és a délszláv háború miatt – elmaradt a várttól, a társaság bevételei alacsonyabbak lettek, a bankok nem voltak hajlandók finanszírozni a projektet, így a Horn-kormány alatt módosították a megállapodást. Az állam az 1995 végén megkötött szerződéssel lényegében bebetonozta a francia-osztrák építő konzorciumot. Az AKA Rt.-nek sikerült elérnie, hogy a készenléti hitelt – 1993-as áron – 9 milliárd forintos, hat és fél évre szóló üzemeltetési (tehát visszafizetési kötelezettséggel nem járó) állami támogatás váltsa fel. Az elkövetkező kormányok aztán folyamatosan ennek a szerződésnek a módosításával, felbontásának tervével küszködtek, de a befektetők olyan magasra tették ennek az árát, hogy annak ódiumát évekig semelyik kabinet sem vállalta. A szerződésből csak tavaly sikerült kitáncolni, s a „matricásításnak” végül az lett az ára, hogy tavaly márciusban az Állami Autópálya Kezelő (ÁAK) Rt. 82 millió euróért 40 százalékos tulajdonrészt szerzett az AKA Rt.-ben, amely továbbépítheti a magánsztrádát, az állam pedig még 27 éven át – részben a matrica-bevételekből – rendelkezésre állási díjat fizet. Ezt az összeget sikerült tavaly lealkudni 106 millióról 92,5 millió euróra. A gazdasági miniszter akkori tájékoztatása szerint úgynevezett nettó jelenértéken így 209 milliárd forintba kerül 144 kilométernyi autópálya, azaz kilométerenként 1,4 milliárd forintba. A számítás azonban figyelmen kívül hagyja, hogy az 1995-ben koncesszióba adott út akkor már Dabasig teljesen, Kecskemétig félautópályaként állami pénzből megépült. A magyar állam 2009-ig élhet opciós jogával a cég többségi tulajdonának kivásárlására, ami mai áron 58 millió euróba kerülne, de ez a tétel évi 14 százalékkal nő, összhangban a külföldi részvényesek hozamelvárásával, vagyis 2009-ben már 112 millió eurót kellene fizetni az M5-ös 60 százalékának állami kivásárlásáért.
Harminc évre elnyújtott, százmilliárd forintos összköltséggel sokkolja a nagyérdeműt egy másik PPP projekt, a Lágymányosi híd és a Nemzeti Színház közé elhelyezett, hivatalosan az idén márciusban átadandó Művészetek Palotája (MP), amelyben a Nemzeti Filharmonikusoknak is otthont adó koncertterem, a Ludwig Múzeumot befogadó kiállítóhely és a Nemzeti Táncszínház számára kialakított színházterem várja majd a látogatókat. Habár ezt a projektet még nem tekintette át az ÁSZ, valószínűleg lesz mit vizsgálnia rajta, hiszen Demján Sándor érdekeltsége – a csoport ugyanott a Nemzeti Színházat építhette, majd megvásárolhatta az MP helyszínéül szolgáló volt expo-telkeket – 2001-ben különösebb versenyeztetés nélkül jutott a megrendeléshez. A szerződés nyilvánosságra hozatalát perben követeli a kulturális tárcától a Magyar Narancs hetilap.
Sokoray István, a kivitelező Duna Sétány Kft. ügyvezetője azonban a letaglózó számokkal kapcsolatban két tényezőre hívja fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy ez a folyamat nem klasszikus PPP projektként indult, hiszen eredetileg az állam nem egy szolgáltatás hosszú távú ellátására szerződött a beruházóval, hanem csak a létesítmény felépítésére és üzemeltetésére, másrészt pedig – részben éppen ezért – a projekt kezdeti és mostani számadatai sem hasonlíthatók össze.
ÁTSZABVA. „Az eredeti, 2001 decemberében megkötött szerződés az állam szempontjából olyan volt, mint egy gépkocsi-kölcsön” – mondja Sokoray István. A szerződés tárgya – jelen esetben az épület – nettó 31,2 milliárd forintba került, amire a projekttársaság 10 éves részletfizetés mellett hitelt vett föl, azzal a megkötéssel, hogy az összköltség nem lehet több 52 milliárd forintnál, hiszen ennyire szólt a 2001-2002-es költségvetési törvénybe beépített állami garancia. A 31,2 milliárd (ami véletlenül ugyanakkora összeg, mint a BS esetében) 30 százalékát a Demján Sándor érdekeltségébe tartozó cégcsoport tette a projektbe. Az összeg az állam számára az ügyvezető szerint az euróhitelekhez képest is versenyképes 8 százalékkal kerül többe, a maradék 70 százalékra pedig a cég – állami garancia mellett – bankhitelt vett föl. Sokoray István azt állítja, az építkezés költsége is belül maradt volna az eredetileg kalkulált öszszegen, és a 10 évre betervezett, maximum 52 milliárd forintos kezességvállalást sem kellett volna túllépni, ha az állam végül nem tárgyalja újra a szerződést. A kormányváltás után azonban a kulturális tárca – a költségvetés ínséges helyzete miatt – teljesen átszabta a megállapodást, ami mostani formájában már igazi PPP. Az autós analógiában az eredeti 31,2 milliárd forintot most 30 év alatt fizeti ki az állam, de a futamidő alatt állandó „szervizelést és karbantartást” is vásárol, hiszen a mostani megállapodásban benne foglaltatik a működtetés évi 1-2 milliárd forintra taksált költsége. A Pénzügyminisztérium számításai szerint mindez – mai árakon – 30 év alatt kerül 97,9 milliárd forintba az adófizetőknek. A 2005-ös költségvetési törvény 9 milliárd forintot irányoz elő az MP számára, ebből kell az államnak kifizetni a beruházónak az éves törlesztést, az üzemeltetéssel együtt, továbbá saját tulajdonú kft.-jének a rendezvényekre szánt támogatást.
