Tudnivaló, hogy a jó evéshez körülmények kellenek. És bizonyos körülményekhez bő evés tartozik. Az ember az élet nagy eseményeit mindig lakomával pecsételi meg. Esküvő, keresztelő, hogy csak a kézenfekvő példákat említsem, nem képzelhető el nagy zabálás nélkül, de még a legfrissebb gyász is evésre ösztönöz, amit én sosem fogok megérteni – természetesen a halotti torra gondolok. Az ember szeret enni, tehát szakrálissá tette az evés bizonyos formáit és alkalmait. Ide tartoznak az ősi véráldozatok is. És Jézus utolsó vacsorája, végül önmagát lakomává magasztosítva a kenyérben és borban. Még a halálos ítélet végrehajtása előtt is jár tradicionálisan egy utolsó étkezés a delikvensnek. El nem tudom képzelni, hogyan lehet kivégzés előtt jól belakni! (Még nem próbáltam, ezért nem tudok erről beszámolni. Szíves elnézésüket, netán türelmüket kérem.)
Halottra emlékeztünk ugyan Szekszárdon január 19-én, de épp’ a születésnapján, felélesztendő halottaiból, egy teljes, örömteli ünnepnap rendezvénysorozatával. Összegyűltünk szép számmal. A háború utáni magyar irodalom egyik meghatározó alakjára, a szekszárdi születésű Mészöly Miklósra emlékezett a város és a magyar kultúra, konferenciával, emléktábla-koszorúzással, esti műsorral, és legfőképpen a Mészöly Miklós Múzeum megnyitásával. A szép, lokálpatrióta város becsülettel ápolja nagy halottainak emlékét, s minthogy még miniszterként én adtam keretemből ügylendítő pénzt a restaurációra és múzeum alapítására, most nem feledkeztek meg erről (pedig az a szokás), és engem tiszteltek meg, hogy avassam az igencsak szépre sikerült épületet, melynek egyik oldalán Babits Mihály, a másikon pedig Dienes Valéria háza áll. Ódon, gyönyörű utcában.
Szekszárdhoz amúgy is sok emlék fűz engem. Szeretek itt lenni. Például a kilencvenes évek elején Frigyesi Andrással profi német színházat (Deutsche Bühne Ungarn – DBU) alapítottunk, gyönyörű Jugendstil épületet szerezve és átalakítva a belvárosban, itthon és külhonban is sikereket aratva előadásainkkal. Hova lett a tavalyi hó?… A szekszárdiak szeretik városukat. Mintha Babits kiegyensúlyozó szellemisége lebegne itt. És olyan országban is jó volna élni, amilyet Mészöly Miklós képzelt magának és nekünk. Amit ő képviselt, az a makulátlan politikai erkölcs a pártállam évtizedeiben, majd aktivitás, amikor a szabad Magyarországot kellett előkészíteni. Kötődés a szülőföld bukolikus tájaihoz, de gondolkodásában a nagyvárosi lét modernitása: ő a maga személyében oldotta fel hagyományos rákfenénket, a népi-urbánus ellentét megosztó barikádjait. Életművében pedig szintén egyesíteni tudta a világpróza legmodernebb törekvéseit az olvasó fülébe suttogó ősi mesemondóval.
A város a rendezőkkel karöltve még arra is figyelt, hogy az ünnepi ebéd olyan legyen, mintha Mészöly köztünk volna (köztünk volt). A Pollack Mihály tervezte, 1832-ben átadott gyönyörű, klasszicista Vármegyeháza belső udvara szépen közrefogja az 1061-ben épült Benedek-rendi monostor maradványait, I. Béla király idejéből, akit ide is temettek, de a sírhely máig ismeretlen. A Vármegyeháza szép, boltíves pincéjében működik a Főispán Étterem és Bormúzeum. Ez utóbbi nem csupán palackokkal teli, hanem az itteni, kétezer éves szőlőkultúra eszközeit is bemutató tárlókat is jelent. (Már a kelták is szőlészkedtek a szekszárdi dombokon.) Irodalmi „borfelmutatás” előzte meg az ebédet rigmusokkal, mondókákkal, borkóstolóval. És azt ettük, amit Mészöly Miklós rendelt és evett volna, mert ez volt a legfőbb kedvence: halászlevet és túróscsuszát, a magyar ember egyik szakrális alapételét. Van néhány hely, ahol mindig ezt eszem (például Szegeden a Kiskörössy Halászcsárdában). Listámon a Főispán is bevonulhat e kitüntetett lokalitások közé, jó a lé, jó a hal, nem tocsogósra főtt, hanem rugósan rághatós állagú a csuszatészta, csupán a pörcmennyiség és a gyengéd odapirítás ügyében volna még vitatkoznivalóm.
