Felfokozott várakozás kíséri az üzleti életben a közteherrendszer várható átalakítását a kormányfő és a pénzügyminiszter minapi bejelentéseit követően. Nehéz lenne észre nem venni, hogy az erőteljes szlovák és román adócsökkentés mellett az EU immár három szervének – Európai Bizottság, Európai Központi Bank, Ecofin (a gazdasági és pénzügyminiszterek tanácsa) – feddését ellensúlyozandó, a kormány lépéskényszerbe került. A pénzügyminiszter mosolygósan, de határozottan kijelentette: többen, kevesebbet, átláthatóbban, igazságosabban, egyszerűbben fognak fizetni. Ez ellen józan ember aligha tiltakozhat.
CSABA LÁSZLÓ, a Közép-európai Egyetem (CEU), a Debreceni Egyetem és a Corvinus Egyetem egyetemi tanára
KONKRÉTUMOK NÉLKÜL. Az már kissé problematikusabb, hogy a közteherváltozást bejelentő értekezleten a pénzügyi tárca gazdája semmi konkrétumot nem mondott a „még kidolgozás alatt álló” irányvonalról, a gazdasági miniszter viszont olyan fölvetéseket is megengedett magának, amelyek nem utaltak a magyar állampénzügyek elmélyült tanulmányozására. Igaz, mint szokta mondani magáról, nem elméleti szakemberként került székébe.
Ehhez képest vezető, országos napilapban kész tényként számoltak be arról, hogy a közterhek szintje október elsejétől csökken, hogy az áfa 17-19 százalékos és egykulcsos lesz. Ez bizony meglepő, hiszen az adótörvény a költségvetési törvény része, megváltoztatása parlamenti demokráciában nem lehetséges tollvonással (bár keleti szomszédunknál épp ez történt, igaz ők nem EU-tagok). Az adó és a többi közteher együtt az államháztartás egyensúlyát hivatott biztosítani, így a kiadások nélkül aligha módosítható. Ráadásul éppen azért került 1987-ben az adó a kevés számú, törvénnyel szabályozott állampénzügyi kategória közé, hogy megszűnjön a korábbi évek harács gyakorlata, az utólagos elvonások szokása.
Röviden szólva az adóreform pótköltségvetéssel ér fel, ha év közben történik – ettől eleddig akkor is elzárkózott a mindenkori kormány, ha a törvény kötelezte volna rá, mint 1998-ban vagy 2002-ben. Ekkor bizony újra kell számolni mindent. S 1994-ben emlékezetes módon december 10-ére készült el az az évre érvényes pótköltségvetés.
Némi realizmust – ha tetszik, hideg zuhanyt – jelent a pénzügyminiszter egy másik kijelentése, amiben kifejtette: reform ide, reform oda, attól az államnak kevesebb pénze nem lehet. Ekkor valószínűleg nem lehet a közgazdaságtanban meghonosodott értelemben és tartalommal reformról beszélni, marad a Darányi-kormány óta rosszízű racizás. Igaz, ehhez nem kell a legnagyobb politikai erők gerjesztette indokolatlan várakozásokkal szembe menve kiadásokat csökkenteni.
Talán minden szakértő egyetértett abban, hogy a magyar adóknak nem annyira a szintjük, mint a szerkezetük a baj. Kisebb adót ugyanis kisebb állam bírna csak el, de a „költségvetésben erre megvan a fedezet” fordulat gyakoriságát figyelve ma nem erről van szó. Lehetne változtatni a közterhek szerkezetén. A közgazdasági innovativitásáról ismert gyáriparos már föl is vetette az áfa 17 százalékos egykulcsos rendjét, az iparűzési adó eltörlését és a munkaadói terhek legalább 5 százalékpontos csökkentését. Ez azonban – a korábbi 300 forintos euró-árfolyam javaslatához hasonlóan – kissé önérdekű fölvetésnek tetszik, ami homályban hagyja azt, hogy akkor a tb kiadásait, köztük a szigorúan állami kézben maradó egészségügyét ki fizeti majd. Az sem világos, hogy a területi önkormányzatok honnan teremtik elő a valódi közteherviselés elvén működő iparűzési adóból jelenleg származó bevételt. Csak nem a nyolcvanas években megkedvelt TEHO-ra, netán a kilencvenes években Horn Gyula által emlegetett vagyonadóra gondolt?
TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA. Az utóbbi kapcsán tudjuk, hogy meg lehet adóztatni néhány balatoni vitorlást, de a dematerializálódott külföldi befektetést nem lehet adórendőrökkel előállítani. És akkor már csak a köztisztaságra, az iskolákra, a közbiztonságra, az utak állapotára kell panaszkodni, amire az a „korlátolt” önkormányzat nem költ. A szomorú ebben a tévedések vígjátékában az: elszaladni látszik az az esély, hogy az állampénzügyeknek akár csak a fél oldalát, de azt legalább rendszerszerűen, egymással összehangoltan áttekintsék. Ha ebben minden reprezentatív politikai erő részt venne, akkor legalább abban megállapodhatnának, hogy az általuk most elfogadott elveket és irányokat kormányra/ellenzékbe kerülve sem fogják támadni.
