Robbanásszerűen megdrágultak az ingatlanok Jordániában. Az elmúlt hónapokban átlag 25 százalékkal szöktek fel az árak, de vannak olyan körzetek, ahol ma kétszer annyit is elkérnek egy elegáns lakásért vagy egy luxusvilláért, mint akár egy bő évvel ezelőtt. Ez az ingatlanpiaci pezsgés azoknak a jómódú iraki üzletembereknek köszönhető, akik mostanában százával hagyják el a hazájukat, és menekítik biztonságba – mindenekelőtt Jordániába, Jemenbe, Szíriába vagy az Egyesült Arab Emirátusokba – a családjukat is.
EMBERRABLÁSOK. Hogy mitől félnek? Azoktól az emberrablásra specializálódott bandáktól, amelyek egyre inkább válogatás nélkül ejtenek foglyul férfit, asszonyt, gyereket, hogy azután váltságdíjat követeljenek értük. Az Irak ellen 2003 márciusában megindított amerikai invázió utáni első hónapokban még a leggazdagabbakat vették célba, és hatalmas összegeket fizettettek meg velük az elrabolt családtagjaik szabadon bocsátása fejében. Ám miután az iraki „felső tízezer” gyakorlatilag elhagyta az országot, mára a kevésbé prominens üzletemberek is sorra kerültek.
A hazájuk elhagyására kényszerített üzletemberek közül sokan úgy vélik: Irakban tervszerű és jól szervezett összeesküvés zajlik a gazdaság eddigi irányítóinak az elűzésére, hogy az új hatalom az adott pillanatban saját embereit ültesse a helyükbe. Akár igaz ez a feltételezés, akár nem, annyi mindenesetre bizonyos, hogy az Ijad Allavi vezette ideiglenes kormánynak ma kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy a gazdasági hatalomátvétellel törődjön. Egyelőre a politikai pozíciók megszerzése a tét – amihez a január 30-án, azaz vasárnap lebonyolítandó választásokon keresztül vezet az út. Elemzők szerint a tét nem kevesebb, mint hogy Irak végre elindul-e a stabilizálódás és a demokratikus berendezkedés kiépítése felé, avagy véres és elhúzódó polgárháborúba süllyed.
A jelenlegi helyzet egyik kulcskérdése a biztonság. A választási előkészületek heteiben nem csupán az emberrablások borzolták az iraki kedélyeket, hanem az is, hogy napról napra brutálisabb méreteket öltött a terror. Szabotázsakciók sorozatát követték el az elmúlt hónapokban az olajlétesítmények ellen, néha napokra megbénítva a kitermelést és az exportot. Ám ami ennél is fontosabb, szinte nem múlt el nap, hogy ne követtek volna el valahol egy újabb, amerikai vagy más katonák, külföldi diplomaták vagy akár egyszerű járókelők ellen irányuló, rendre tucatnyi áldozatot követelő merényletet.
A legveszedelmesebb állapotok jobbára a szunniták lakta vidékeken alakultak ki. Szaddam Huszein „uralkodása” idején az ország lakosságának mintegy 20 százalékát kitevő szunnita kisebbség volt hatalmon, elnyomva az iszlám hit „rivális” ágához tartozó mintegy 60 százaléknyi síitát, és még inkább az Irak északi részein élő, hozzávetőleg 20 százaléknyi kurdot. A diktátor bukásával a szunniták országlásának is vége szakadt, így már csak ezért is az ő szélsőségeseik állnak a merényletek és gyilkosságok többsége mögött. A választások előtti hetekben elszabaduló terrorhullám pedig egyértelműen azt célozta, hogy – miután a népességarányok ismeretében a hatalom korábbi birtokosainak vasárnap esélyük sincs megszerezni a voksok többséget – a szavazásra ne is kerüljön sor, vagy legalább a szunnita választók ne merjenek elmenni a szavazókörzetekbe, és ezáltal megkérdőjelezhetővé váljon az új nemzetgyűlés és a leendő kormány legitimitása. A 150 ezer főnyi amerikai kontingens parancsnokai szerint az ország 18 tartományából január közepén abban a négyben volt bizonytalan, hogy az erőszak közepette egyáltalán megrendezhetők lesznek-e a hónap végi választások, ahol többségében szunniták élnek.
Kutatási kudarc
David Kay, az Irakban az amerikai támadás megindítása óta tömegpusztító fegyverek nyomait kereső ellenőrök korábbi vezetője több mint egymilliárd dollárra becsülte a közel két év után a napokban lezárt kutatás költségeit. Mint emlékezetes, a Fehér Ház – a nemzetközi szinten is hangoztatott számos kétely ellenére – ezekre az állítólagos vegyi, biológiai és nukleáris fegyverekre hivatkozva döntött az invázió mellett. Kay már 2003 őszén lemondott, és olyan jelentést tett közzé, amelyben leszögezte, hogy Szaddam Huszein rezsimjének nem voltak tömegpusztító fegyverei, és az év márciusában, a háború kezdetekor nem is volt képes azok előállítására. Az alig néhány nappal az iraki választások előtt most végérvényesen lezárt kutatást az utolsó időkben irányító, szintén amerikai Charles Duelfer végül lényegében ugyanerre a következtetésre jutott. Hivatalos jelentését csupán februárban hozzák nyilvánosságra, annyit azonban már most is kijelentett, hogy Szaddamnak „nem volt kidolgozott stratégiája vagy írásba foglalt terve a tömegpusztító fegyverek gyártásának újraindítására”.
Az, hogy ki lesz az új kormányfő, egyelőre kérdés. Allavi és az általa vezetett szekuláris síita pártszövetség, az Iraki Lista a legutóbbi felmérések szerint a voksok mintegy 22 százalékára számíthat. Ennél jobban szerepelhet – akár a szavazatok 27 százalékát is begyűjtheti- az Ali al-Szisztani síita vallási vezetőhöz köthető Egyesített Iraki Lista. Az ezen szereplő politikusokat azonban sokan vádolják „túl szoros” iráni kapcsolatokkal. Ám Al-Szisztani többször is értésre adta, hogy Irakban nem akar egy iráni típusú iszlám köztársaságot.
Mindez azonban még kevés a megbékéléshez. Az Egyesült Államoktól az Európai Unión át az ENSZ-ig szinte mindenki arra figyelmeztet, hogy a választásokon előreláthatólag győztes síitáknak és kurdoknak akkor is be kell vonniuk az ország irányításába a szunnitákat, ha azok – pártjaik bojkottja és a félelem diktálta szavazói távolmaradás miatt – esetleg be sem jutnak a 275 tagú nemzetgyűlésbe. Az elszigetelésük ugyanis szinte bizonyosan polgárháborút robbantana ki. Ennek elkerülése érdekében a szunnitáknak – a népességen belüli arányuknak megfelelő – helyet kell biztosítani mind a kormányban, mind abban a nemzeti konvencióban, amely az októberben népszavazásra bocsátandó új alkotmányt lesz hivatott megszövegezni.
A leendő alaptörvénynek olyan kérdéseket kell tisztáznia, mint a valamennyi vallási és etnikai csoport parlamenti képviseletét biztosító választási törvény alapelvei, a vallás és az állam viszonya, a kurd területek esetleges autonómiája – és nem utolsósorban az olajbevételek elosztása. A korábban nemzeti vagyonként kezelt olajkincs fölött ugyanis ma szerte Irakban jobbára a tartományok kaparintották meg az ellenőrzést, pontosabban az azok élén álló különböző politikai vezetők. Ez a helyzet pedig ismét csak igazságtalan viszonyokat szül. Az ország olajkészleteinek java ugyanis a déli, síiták lakta területeken található, illetve azokban az észak-iraki körzetekben, amelyeket a kurdok uralnak. Azaz nem elég, hogy a szunniták politikai hatalom nélkül maradtak és manapság a legveszélyesebb vidékeken élnek, a legtermékenyebb földekről is kiszorulnak, és az olajbevételekből sem jut nekik. Nyugati szakértők javaslata az, hogy az olajkészletek legalább 50 százalékát mielőbb ismét nemzeti ellenőrzés alá kell vonni.
Ha az új kormányzat nem lesz elég bölcs és nagyvonalú, saját maga jelöli ki a polgárháborúhoz vezető utat. Ez esetben félő, hogy a hétvégi választás nem a demokratikus államberendezkedés, hanem a totális összeomlás felé lesz az első lépés.
