Linda Kasabian sofőr volt. Ha annak idején Miss Daisy szolgálatába áll, akkor csak egy filmet készítenek róla, de ő a gyilkoló értekezések professzorát, Charles Mansont fuvarozta az öldöklések helyszíneire, majd mint a per koronatanúja, vádalkut kötött a bírósággal.
A Kasabian zenekar sikerének megfejtéséhez nem a kriminalisztikát kell igénybe vennünk, induljunk ki inkább az áltudományos retro new wave fogalmiságából. A pop időutazó kapszulája a britpop bolygó és a garage-rock nevű aszteroida után a nyolcvanas évek eleji new wave képzeletbeli űrállomásán landolt. A rock and roll tanoncképzőjében a new wave emberi fogyasztásra alkalmas, popos, sőt diszkós mutatványai jelentették a kiindulópontot 2004-ben, olyannyira, hogy aztán ez a zenés hibrid tematizálta az évet.
A serdülő és az ifi korcsoportban a skót Franz Ferdinand mindent elsöprő sikere és a Las Vegas-i The Killers pszichedelikus popja mellett a Kasabian tudott érdemben hozzászólni az elmúlt esztendőhöz. Míg az ifjúsági válogatottban könnyen beazonosíthatjuk a zenekarok eszköztárait (a szaggatott new wave-es gitározást a táncolható, dallamos „diszkós” basszus ellenpontozza), addig a Kasabian bonyolultabb és változatosabb ötletekkel állt elő, így aztán a „szakma” számára ők lettek a titkos favorit. Mivel az év végén jelent meg a lemezük, már nem tudták befolyásolni a 2004-es összesítéseket, mely listázások a popmagazinok kedvenc játékszerei közé tartoznak. Pedig három számuk bekerült az angol TOP 20-ba, cím nélküli albumuk aranylemez lett, teltházas turnékat bonyolítottak le. Hiába, addigra már szívébe zárta Európa az eminens, jólfésült diákokra emlékeztető Franz Ferdinandot, így a Kasabiannak már nem jutott hely. A négy leicesteri ifjúra minden és mindenki hatott, így aztán nehezebb tetten érni zenéjükben a konkrét hatásokat.
Kasabian • BMG. 48 perc, 10 szám. Poptőzsdei árfolyam: ****
