 |
Meggyónni önmagamnak is nehéz: a nyomdafesték részegséget okoz nekem – írta Kosztolányi Dezső a Nyugatban több mint nyolc évtizeddel ezelőtt. Nos, a nyomdafesték illatára, az egykori redakciók jellegzetes hangulatára a számítógép klaviatúráját nyomogató mai hírlapírók közül csak kevesen emlékeznek. Pedig ez a kor sok érdekességgel és napjainkra is érvényes tanulsággal szolgál az egykoron romantikus mesterséget űző elődökről, akiket neveztek tintakuliknak, zugfirkászoknak, skriblereknek, ujdondászoknak, bértollnokoknak, vagy egyszerűen sajtómunkásoknak. Voltaképpen csak sajnálhatjuk, hogy vajmi keveset tudunk a XIX. század második és a múlt század első évtizedeiben rohamosan professzionalizálódó újságírásról, a hírlapírók életéről. És persze az sem lehet számunkra érdektelen, hogy az akkori kormányok miképpen igyekeztek kordában tartani a sajtót – úgy is, mint a közvélemény befolyásolásának, tájékoztatásának az idő tájt jóformán egyedüli eszközét.
Ha pedig ismereteink hiányosságát pótlandó elolvassuk Sipos Balázs A politikai újságírás mint hivatás című könyvét, hamar rájövünk, hogy az ijesztően unalmas cím ellenére kitűnő, izgalmas dolgozatokat kaptunk kézbe. Az egymáshoz csupán lazán kapcsolódó, élvezetes stílusú tanulmányok egyébiránt a meglehetősen hiányos sajtótörténetet is számos érdemleges adattal, ténnyel, eseménnyel gazdagítják. És ez még akkor is méltányolható, ha szerzőnknek a maga elé tűzött célját, vagyis azt, hogy az újságírók nézőpontjából rekonstruálja elsősorban a politikai újságírás mint hivatás történetét, csak mérsékelt eredménnyel teljesítette. Ez utóbbiban az is közrejátszhatott, hogy már maga a politikai újságírás elfogadható meghatározása is fogas kérdés volt és maradt. Merthogy persze bőven akadtak zsurnaliszták, akik egyfelől igyekeztek kevésbé kötődni a politikai szférához, hogy megőrizzék autoritásukat. De hát ez a gyakorlatban ritkán sikerült, mert mindig is jelen volt – és beleszólt – az a fránya politika. Mert amióta világ a világ, sajtószabadság ide vagy oda, a politikai sajtó – és a sajtómunkások – számára megvoltak „a szabadság határai”.
Különösképpen így volt ez hazai tájainkon a tanácsköztársaság bukását követő korszakban. Az Újság című lapot például 1925-ben azért tiltották be, mert közölte a volt belügyminiszter vallomását, aki a hírhedt Somogyi-Bacsó-gyilkosság ügyében bűnrészességgel vádolta Horthy Miklóst.
A még „nyomdafesték illatú” sajtó, és persze a lapkészítés is, gyors ütemben modernizálódott. A más bohémekkel együtt sajátos életközösséget alkotó zsurnaliszták, akiknek stammhelyük a kávéház volt, lassacskán átalakították szokásaikat. Az első világháború utáni nemzedékváltás sajátos jeleként a sajtóban is megjelentek a hadsereg állás nélkül maradt tisztjei, akik hamar elnyerték a „lovasított szerkesztő” megtisztelő titulust. Ám a mind profibbá váló szakmában ügyeltek a kellő ismeretek elsajátítására, a szükséges gyakorlat megszerzésére. A háború közeledtével azonban erősödött a kormányok nyomása a lapokra, hogy megkísértsék a zsurnalisztákat, maguk mellé állítsák az elvtelen karrieristákat, a gerinctelen köpönyegforgatókat. Nem is eredménytelenül.
Utóirat: Kálnoki Izidor (Vulpes) 1915-ben megjelent Újságíróiskolájában olvastuk: „Az író csak abból lakhatik jól, amit megír. Az újságíró abból is, amit nem ír meg. Vagy aminek az ellenkezőjét írja meg. Mármost tessék válogatni, hogy az első immoralitás kedvesebb-e, vagy a második?…” Némely mai sajtómunkás számára már e kérdés felvetése is súlyos sértés volna. Vagy mégse?
