Vaskos, az üzleti élet szinte minden valamirevaló szereplőjét érintő politikai botránnyal köszöntött be az új esztendő Németországban. Kiderült, hogy egy sor – szövetségi, tartományi parlamenti, illetve önkormányzati képviselőtestületi – politikus tekintélyes összegű fizetést vesz fel az ország jól ismert cégeitől, habár nem dolgoznak ott. Hermann-Josef Arentz, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) parlamenti képviselője volt az első, aki „lebukott”. Ő a – részben állami tulajdonú – RWE áramszolgáltatótól kapott évi 60 ezer eurós juttatást annak ellenére, hogy megválasztása után otthagyta korábbi állását. Arentz lemondott a képviselői mandátumáról.
Reformellenes tüntetők politikusmaszkban. A többség elfogadja a megszorításokat.
SOK SZÁZ ÉRINTETT. Ám korántsem csupán a CDU érintett az ügyben. Összesen legalább száz politikus szerepelt az RWE fizetési listáján – köztük szép számmal a kormányzó szociáldemokraták emberei. Miként 373-an tettek zsebre havonta néhány ezer eurót a Volkswagen jóvoltából is, és a Siemenstől a Mannesmannon át a Deutsche Bankig a német gazdaság számos meghatározó szereplőjénél hasonló a helyzet. Pontosabban a VW-nél csak hasonló volt, a társaság ugyanis bejelentette, hogy szakít az eddigi gyakorlattal, és többé nem tartja fizetési listáján azokat a korábbi alkalmazottait, akik átnyergeltek a politikára.
Mindaz, ami a képviselőkről most kiderült, valójában nem törvénytelen: a német politikusoknak bármilyen másodállásuk lehet. Pontosabban eddig lehetett – amíg a gyakorlat ismertté nem vált a széles nyilvánosság előtt. A közvélemény és a sajtó ugyanis az elmúlt hetekben egyre élesebben vetette föl a kérdést: mi a garancia arra, hogy a nagyvállalatok által pénzelt választott képviselők nem az érintett cégek kijáróiként látják-e el a feladatukat. Ráadásul az elmúlt évek gazdasági helybenjárása és az azzal járó megszorítások nyomán az átlagpolgárokat rendkívüli mód felháborította a politikai és az üzleti elit „titkos összejátszása”. Náluk valószínűleg csak a részvényeseket bőszítették jobban a – többnyire semmiért – kifizetett milliók.
Mindazonáltal még ez a váratlan botrány sem tudja beárnyékolni azt az optimizmust, amely Németország döntéshozóit manapság, az új esztendő kezdetén eltölti. „A trendváltás éve” – értékelte a minap például 2004-et Wolfgang Clement gazdasági miniszter a frissen közzétett hivatalos statisztikai adatok napján. Az előző három esztendő stagnálása, illetve recessziója után a GDP 1,7 százalékos tavalyi bővülése feltétlenül szívderítő – még akkor is, ha a „naptári hatástól”, vagyis a korábbinál öttel több munkanapból származó növekedési plusztól lecsupaszított 1,1 százalékos „nettó” eredményt nézzük.
Népszerű megszorítás
Akármilyen meglepő is, a gazdaságpolitikai trendváltás a megszorítások dacára kifejezett nyereséget hozott a szociáldemokratáknak és a Zöldeknek, hiszen a reformfolyamat melletti szilárd kiállásával a koalíció sikeresen csalogatta vissza magához a változásokat sürgetők táborát. Múlt decemberben fordult elő először, hogy az Ipsos közvélemény-kutató cég olyan eredményeket publikált, amelyek szerint a válaszadók többsége immár a reformok mellett áll, ráadásul Schröder kancellár népszerűsége messze meghaladja Angela Merkelét, a CDU pártelnökéét. Igaz, a szociáldemokraták „sikeréért” az ellenzék is sokat tett, hiszen fölöttébb komoly – és még annál is ritkább – felelősségtudatról tanúbizonyságot téve a törvényhozásban a kereszténydemokraták is a reformprogram mellett szavaztak. Ezt leszámítva azonban a CDU egyelőre minden jel szerint rossz irányt választott. Angela Merkel a minap egy düsseldorfi beszédében például újfent a konzervatív elvek és patriotizmus mellett tört lándzsát, amivel persze önmagában még nem lenne baj. Csakhogy a CDU mind gyakrabban hívja fel a figyelmet a kisebbségek (mindenekelőtt a muszlimok) integrálásának a veszélyeire – e vonulatba tartozik, hogy Merkel úton-útfélen nyíltan ellenzi Törökország uniós tagságát -, amivel a múlt év második felében saját maga okozta a népszerűségvesztését a mérsékeltebb szavazók körében.
Az aggasztó gazdasági folyamatok láttán a szociáldemokraták és a Zöldek alkotta kormányzó koalíció előállt az Agenda 2010 elnevezésű hosszú távú reformprogrammal, amely a vállalkozási környezet javítását, másfelől az oktatási rendszer átalakítását, valamint a szociális jóléti háló vívmányainak részleges megnyirbálását tűzte ki célul. Gerhard Schröder kancellár és csapata mindazonáltal sokáig a lassan haladás óvatos politikáját alkalmazta. Apróbb gazdasági és szociális áldozatokkal adózott a népszerűség oltárán, de ez nem hozta meg a várva várt eredményt: rohamosan zuhant a népszerűsége, miközben az óvatoskodó tétova reformlépések mit sem enyhítettek a gazdaság megoldatlan strukturális problémáin.
STRATÉGIAVÁLTÁS. A múlt esztendő ezek után Schröder számára is a stratégiaváltás jegyében telt. Az év elején nemcsak hitet tett a reformprogram keresztülvitele mellett, de szavait ezúttal tettek is követték. A vállalatok részéről kedvező fogadtatásra talált az adóreform – régóta fiókban porosodó – programjának a felújítása: az adóterheket 2004-ben 7 milliárd euróval csökkentették, 2005-ben pedig a tervek szerint a mérséklés eléri a 18 milliárd eurót. Szintén a vállalatok aktivitását igyekezett dinamizálni az alacsony kamatozású hiteleket biztosító kormányprogram, amely mintegy 15 milliárd euróval segítheti a kis- és középvállalkozások működését.
A növekedés beindítása mellett a reformprogram másik meghatározó célkitűzése az államháztartási egyensúly helyreállítása, azaz a hiány visszaszorítása. Erre már csak az ország presztízse miatt is szükség van, hiszen még ha sikerült is elkerülni, hogy az Európai Unió megbírságolja Németországot az euróövezetben érvényes 3 százalékos deficithatár sorozatos átlépése miatt, az előírások be nem tartása egyáltalán nem kedvezett a korábban szabálykövető német renoménak. Mindenesetre a 2004-es 3,9 százalékos GDP-arányos deficitet értékelve Hans Eichel pénzügyminiszter erre az évre már valamelyest mérsékeltebb hiányt prognosztizált.
Ezen ígéret valóra váltásához segítséget nyújthatnak a 2005. január elsejétől bevezetett úgynevezett Hartz IV. reformok. A kormány felkérésére Peter Hartz, a Volkswagen egykori igazgatója által vezetett bizottság munkaerő-piaci reformjainak most életbe lépett utolsó, negyedik fázisa a munkanélküli-segélyre, illetve az arra való jogosultág lejárta után járó szociális segélyre vonatkozóan vezetett be ez évtől kezdődően komoly szigorításokat. E megszorítások társadalmi hatása a lassan 4,7 millió munkanélkülit számláló Németországban bizonyosan nem lesz észrevétlen. Elvégre azok, akik állás nélkül maradtak, eddig kényelmes életet élhettek, hála a havi nettó 1500 és 2500 euró között változó, 32 hónapon át folyósított munkanélküli-segélynek, amelyet ezen időszak leteltével a valamivel szerényebb összegű szociális segély váltott fel. Mi több, a munkaügyi hivatal által felkínált állást csak akkor voltak kötelesek elfogadni, ha az megfelelt a képzettségüknek. A szigorítások értelmében – amelyek ellen, csodák csodája, elmaradtak a tömeges demonstrációk – ezentúl már csak a munkanélküliség első évében jár a munkanélküli-ellátás. Tizenkét hónap elteltével marad a szociális segély, amelynek összege havonta 300 és 400 euró között mozog, és a folyósítását szigorú feltételekhez kötik. Az intézkedés költségvetési hatásáról pontos adatok egyelőre nincsenek ugyan, de világos, hogy hatalmas terhet vesz le az államháztartásról.
