Mindenkinek van egy álma, ahogy a sanzon mondja. Csak éppen más-más álmok. Szerencsére. Ettől nem egyhangú, hanem érdekes a világ. Nekem sok álmom volt, most már csökkenő mértékben, az egyik valami olyasféle, mint Kovács Gábor látható és belakható álma (ez utóbbi a legfontosabb az álmokban) az Andrássy út és a Munkácsy utca sarkán. Életútját nem ismerem, nyilván sikeres ember, aki vagyona egy részét álomba fekteti (szerintem a vagyon leginkább erre való). Megvett egy palotát, a Kádár-kor fiatal művészeinek egykori legendás FMK-ját (ahol részben e kor bukásának szellemi előkészítése zajlott). Csodásra fényesítette, pompás, korszerű rendezvényház lett belőle: három felső szintjén mindenre alkalmas kiállítótermekkel, lent pedig egy étteremmel és kávéházzal (ez utóbbiban üldögélős bőrfotelok), a Pesten oly ritka jazzestékkel, hetenként pódiumműsorokkal, a kiállításhoz kapcsolódó kis múzeumi bazárral, mint nyugaton.
Régóta készülődöm, hogy megnézem. Most megnyílt egy kiállítás Azok a ‘80-as évek címmel, ez ugyancsak érdekelt. Tudjuk, mit jelent: a Szörny végvonaglását, a brezsnyevi szklerózist, a gorbacsovi nyitást, a Kádár-kor alkonyát. De hát ezt csak utólag tudjuk ilyen pontosan, akkor még sokesélyes volt a játszma. Hazudik, aki azt állítja, hogy ő tudta, mi következik 1989/1990-ben. Nem tudhatta senki. Őrületesen sűrű volt az életünk, mindenki mondani akarta, ami belészorult, az illetékesek pedig igyekeztek visszagyömöszölni mindenkibe. Igazi utóvédharc volt ez, és a harcászatból tudjuk, hogy az utóvédharc elkeseredett, tehát kegyetlen, a vesztésre állónak már nincs mit vesztenie. Mindez e kiállításon természetesen csak foltokban van jelen. Nem is lehet másképp. De nagyon jellemző és jelentékeny foltokban. Minden darab valamilyen lázadás és híradás. Szent dilinyó a korról.
Mi sem természetesebb és stílszerűbb, hogy mi Ádám Ottóékkal tértünk be ide ebédelni múlt szombaton egy sűrű délelőtt után (reggel beszélgetés a Nap-keltében Verebessel, majd a Pro Renovanda Cultura-díj átvétele a Professzorok Házában). Bár Ádám Ottóval, aki generációs társam, jóval viharosabb korokat éltünk át (vészkorszak, Rákosi, ötvenhat után), azokban a nyolcvanas években is benne voltunk nyakig. Még egy közös munkánkkal is, amikor Mensáros László barátomnak írt darabomat, a Galopp a Vérmezőn címűt kezdte próbálni a rendező-igazgató Ádám Ottó a Madách Kamarában 1982 szeptemberében, pedig még alig száradt meg az augusztusban befejezett kézirat. Majd októberben Aczél betiltotta az 1951-es kitelepítésekről írt darabot. Aztán Ádám Ottó a maga csendes konokságával a következő évadban ismét elkezdte a próbákat. És megvolt, felejthetetlen tapsorkánnal, a bemutató, Mensárossal sírtunk hajlongás közben (rólunk szólt a darab), három évig telt házak előtt játszotta. Mensáros meghalt. Ádám Ottó, egy nagy színházi korszak meghatározó alakja, teljesen visszavonult. Csak én ugrálok itt még fáradhatatlanul, mert bele akarok szólni, mi legyen ebből az országból.
Jó ebéd volt. Elsősorban Ádám Ottóék miatt. Meg az étterem konyhája miatt (a chef mauritiusi sztárszakács). A terem, bár szuterén, nagyon világos, sugárzóan napszínű falakkal, érdekes tagolással, csak az a különös, hogy – épp e házban! – üresek a falak. Szinte fájó az üresség. (Erre nem válasz a legfelső emelet, a tulaj „Kedvenceinek” varázslatos remekmű-kollekciója.) Elbűvölő és szakszerű a kiszolgálás. Különleges a kínálat. Például az előételek közül a pármai sonka túrómousszal és endíviás körtesalátával jó és szellemes. A tárkonyos-tejfölös zöldbableves csirkehússal pompás, mint számomra minden, ami tárkonnyal készül. A „Csusza kapros juhtúróval, gombapaprikással” rafináltan parasztos remekmű, csak nincs „jól lepirítva”, ahogy az étlap ígéri. Hasonló műfajú a „Vasalt csirkecomb rókagombás lecsóval és tojásos galuskával”. Élmény a „Kacsamell borsópudinggal, káposztás canellonival, portói mártásban” a maga feleselő ízeivel. Végül a forró csokoládéfelfújt már-már majdnem olyan jó, mint anyámé volt. Csak Mensáros Laci hiányzott. Rengeteget evett volna. Mohón és mégis komótosan.
