Végigmentek már a Neil Young által kijelölt pop-kulturális tanösvényen a country előadók, a punkok (például Sex Pistols), a dark-rock szerelmesei (lásd a Mission 1987-es Like a Hurricane-feldolgozását) a grunge ifjú titánjai (Young 1995-ben a grunge utolsó nagy ikonjaival, a Pearl Jammel közösen vette fel a Mirror Ball című lemezt).
Neil Young a mai napig a „nemzet lámpása”, hisz’ az ezredforduló után oly népszerűvé váló „alternatív country” titulussal illetett előadók szintén őt tartják mesterüknek. Játszott rockabillyt, techno-popot, de mégis inkább a balladisztikus előadásmódja tette halhatatlanná. Az 1945-ben, Kanadában született Youngot már a hetvenes években is nagy öregnek, afféle popprófétának tartották, aki csodálatos kenyér- és gitárszóló szaporítással jóllakatja a fiatalabb generációkat. A punkhullámot ünneplő Hey Hey, My My című, 1978 őszén, San Franciscóban rögzített karcos rockszáma a popkultúra egyik legnagyobb önértelmezési kísérlete és egyben himnusza is, különös tekintettel a „Rock and roll can never die” sorra.
A nem egy esetben tízperces felvételeket (Cowgirl in the Sand, Down by the River) a kántálós előadásmód, a sistergő, nyers, kidolgozatlannak ható gitárszólók teszik talányossá. Nem véletlen, hogy a pop egyik nagy megújítójának kikiáltott, a zajt művészetté varázsoló Sonic Youthnak is Young az egyik legnagyobb példaképe.
Már épp itt volt az ideje, hogy összeszedjék a popguru próféciáit, és egy kanonizált evangéliumot hozzanak létre. (Youngnak vannak felvételei, amelyeket csak Japánban és Ausztráliában jelentettek meg.) A feljavított, némi dinamikával felvértezett, időrendbe állított 16 szám szerencsére megőrizte nyersességét, közmondásosan „koszos” soundját, és többé-kevésbé pontos képet fest a gitárnyűvő fenoménról.
Neil Young: Greatest Hits. Warner • 16 szám, 77 perc. Poptőzsdei árfolyam *****
