Pontosabban: bájgli, jól meghúzva az á-t, ha az ó-pesti zsargont, valamint egy ősrégi kabarészám ismétlődő poénját próbálom lekottázni. Akárhogy ejthetjük, csak magyarra semmiképp nem fordítható, ne is próbálkozzunk holmi mákoskalácsokkal és dióstekercsekkel (Idegen szavak szótára). Semmi közük a bejglihez, mely egyedülálló, összetéveszthetetlen és örök. Még azt sem lehet rá mondani, összefoglalólag, hogy édestészta. A bejgli nem édestészta, hanem bejgli. Ezt a nevet kapta a Teremtésben.
Nagyon tud bosszantani, amikor Karácsony idején azt kérdik vendégségben: „Megkínálhatlak egy kis bejglivel?” – és behozzák az egyébként tiszteletreméltó mákoskalácsot. Semmi baj, nagy néha egész jó is lehet, csak éppen nem bejgli. A kalács az kalács. Azaz mindenekelőtt kelt tészta. Na már most mi köze a bejglinek a kelt tésztához? Semmi, kérném tisztelettel, semmi! Más az állaga, az omlása, a rághatósága, más a szájbaolvadása. Ég és föld.
Maradjunk a máknál. A mákoskalácsban a mák önálló életet él. Mintegy geológiailag is, csak rá kell nézni a rétegekre. Benne van a kalácsban, szépen ívelve tekeredik, de nem egyesül a kaláccsal, megtartja szuverenitását. Ez pedig ízben is jelentkezik. Evésnél a mák és a tészta külön-külön telepszik meg a szájban, önállóan érzékelhető ízként, majd némi munka után a kettő kezd közeledni egymáshoz, most már az egyik kiegészíti a másikat. Ez rendben is van, csak ez nem bejgli. A bejgli egyetlen, lenyűgöző, komplikált egység.
Hogyan csinálja? Először is úgy, hogy vajastészta, mégpedig annak egyik sajátos változata. Pontosan kell összerakni, megdolgozni, pihentetni, kenegetni. (Mindezt csak nézőként mondom, se sütni, se főzni nem tudok.) És természetesen bejgliszerű bejgliben is létezik gyenge, sőt, pocsék példány. De amikor kiveszik a sütőből, már látni lehet, milyen az eredmény. Ha sápadt, már szóba se jöhet. Szép barnának és főként fényesnek kell lennie. Ha itt-ott megrepedezik, a perfekt háziasszonyok sikoltozni kezdenek, de amennyiben ízre és nem az elvont esztétikára koncentrálunk, akkor a tökély egyik jele, hogy a botrányos repedéseknél kitüremkedik és ragacsosra sül a töltelék. (Ezt letördelni és bekapni nagy disznóság, de még nagyobb élvezet! Újabb sikoltozás.) Amikor pedig felvágjuk, erotikus látvány tárul a szemünk elé. Hatalmas nász zajlott le a sütőben, tészta és töltelék nagy egyesülése. Nem jellegtelen egybeolvadás, hanem szerelmes egymáshoztapadás. A két réteg szét nem választható (mint a mákoskalácsnál). Ettől az íze is egyszerre és együtt rohanja meg a szájpadlást, avagy szájpadlatot, ahogy Mikszáth mondaná. A teljes harmónia élménye ez. A tökéletes falat gyönyöre. Persze ez a nász ilyen fokon csak akkor jöhet létre, ha a tészta állaga hibátlan, kicsit omlós, kicsit rághatós, a kettő együtt, valamint, ha a töltelék nem száraz, hanem kellőképpen zaftos. Nem túlságosan, csak éppenhogy. A precíz mértéket is megadom: annyira, amennyire pont jó!
Természetesen anyám egykori bejglije volt a legjobb a világon. Sokfélét sütött. A diós és a mákos nyilvánvaló. De ő sütött szilvalekvárosat is. Ennek tésztája (talán a szilvalekvártól?) sűrűbb, tömörebb volt, mondjuk kicsit szalonnás, vagy ahogy a Felvidéken mondták régen: zakajeces. Ám anyám legnagyobb száma a gurábi volt (fogalmam sincs a név eredetéről, azóta se hallottam sehol). Zaftos mák volt az alapanyaga, de ő belekevert mindent, ami elképzelhető, mazsolát, diót, szárított gyümölcsvagdalékot, lekvárokat, fügedarabkákat, és ki tudja, még mi mindent. Fantasztikus volt. A gurábi az én elsüllyedt Atlantiszom része.
A bejglihez hozzátartozik, hogy szent. Nem egyházi értelemben, de csakis Karácsonykor és Húsvétkor szabad enni. Soha máskor. Különben inflálódik. Így pedig várva várt nagy esemény. Utálom, amikor azt mondja valaki, hogy bejglimérgezése van. Az ilyen vagy nem evett még igazit, vagy meg sem érdemli az emberiség egyik legnagyobb vívmányát, a bejglit.
