Az új év első hetében az emberek – a média emberei is – csak pillanatokra tudták elfordítani a figyelmüket arról a természeti csapásról, amelynek pusztító hullámverése egy egész óceánon száguldott keresztül. Több áldozatot követelt, mint az amerikai hadigépezet vesztesége a második világháborúban. És több mint harmincszor annyit, mint az al-Kaida terrortámadása New York és Washington ellen.
Akit (mint engem is) a szakmája arra kényszerít, hogy a politikai hatalmasságok (és ne a természet hatalma) által gerjesztett gondokat vizsgálja, e ritka pillanatokban Ukrajnára figyelt. Hogy mi történt, azt – ha csak felszínesen is – tudja a világ. Most azzal kell kezdenem, ami nem történt.
Erre akkor döbbentem rá, amikor a tévé képernyőjén egy lelkes fiatalember vállára borított sátorlapon megláttam Che Guevara képmását. Azután elhangzott egy mondat, amely Ukrajna új elnökét, Juscsenkót, a „narancsszínű forradalom” főszereplőjét Guevarához hasonlította. Ez nagyon rokonszenves, egyben igen veszélyes illúzió. Juscsenko a győzelem eufóriájában joggal mondta, hogy „Ukrajna eddig független volt, és most már szabad ország is”. Ám ettől még az új elnöknek – aki volt már miniszterelnök és reformhajlandóságú bankelnök a „régi” Ukrajnában – az ukrán állam ismert keretei és korlátai között kompromisszumokat kell kötnie, amelyeknek egyébként tapasztalt mestere. Karakterét egy világ választja el Guevara állami kötelmeket elutasító, elvont forradalmiságától, ami egyben a „Che legenda” megható tartósságának magyarázata is.
NEM FORRADALOM. Ukrajnában nem forradalom volt, hanem egy páratlanul kitartó civil mozgalom támogatásával végrehajtott hatalomváltás. Ennek belpolitikai ígérete: fokozatosan, de gyökeresen megreformálni egy nyíltan és szinte büszkén korrupt, rejtett voltában pedig köztörvényes bűntettekkel terhelt rezsimet. Ez a kiinduló helyzet meghatározza az új vezetés feladatait és egyben cselekvési szabadságának korlátait is. Bonyolítja a képet, hogy éppen a legsürgősebb lépések egyben a legkínosabbak is. Sikerükhöz győzteseknek és veszteseknek meg kell tanulniuk zsigeri érzelmeik – sőt, sokszor gyűlöletük, vagy éppen frusztrációik – elfojtását.
Döntő próbatétele lesz ennek az új típusú orosz-ukrán kapcsolat (vagy, ha úgy tetszik, egy értelmes Juscsenko-Putyin viszony) megteremtése. Egy ilyen kiegyezésnek abszolút prioritást kell (kellene) kapnia. Juscsenko minden jel szerint jól tudja ezt, és készen áll az aktív párbeszédre. A moszkvai Izvesztyija hasábjait választotta annak a bejelentésére, hogy első külföldi útja Moszkvába vezet majd. Egyúttal közölte: „politikai, gazdasági és katonai szempontból Oroszország továbbra is Ukrajna stratégiai partnere marad”.
KOMPROMISSZUMKÉNYSZER. Ez a magatartás teljesen logikus. Tükrözi, hogy az új elnök tisztában van a két gazdaság kölcsönös függésével, de azzal is, hogy ezen a kölcsönösségen belül a moszkvai pozíció erősebb. (Elsősorban azért, mert az ukrán energiaellátás biztonságát ma csak az orosz forrásból származó importtal lehet garantálni.) Politikai logikája is van Juscsenko tárgyalási készségének. A szeptember vége óta tartó – és Putyin személyéhez köthető – brutálisan nyílt beavatkozás az ukrán választási küzdelembe, kudarca ellenére, hozott egy nagy tanulságot. Azt, hogy ha Juscsenko kompromisszumot akar kötni az ország keleti, iparilag fejlettebb részének egyértelműen orosz kötődésű erőivel, akkor előbb Putyinnal kell zöldágra vergődnie.
Egy ilyen akció mindkét részről további áldozatokat és önmérsékletet igényel. Juscsenko oldalán ez nehéz személyi döntéseket követel. Le kell mondania a távozó Kucsma elnök politikai (és netán bűnvádi) felelősségre vonásáról. Ám ez konfliktusba kergetné az ifjúság bálványával, a radikális Julia Tyimosenkóval, nélkülözhetetlen és hatékony szövetségesével. A „szőke bombázó” kormányfői kinevezése meghiúsítaná a keserves, de szükséges kiegyezést. Ezt érzékelve, Juscsenko habozó visszahúzódásra kényszerült, és ma már más jelölteket is emleget. Lehet, hogy az orosz oldalon Putyin éppen ezt a döntést várja, mindenesetre máig elkerülte a közvetlen érintkezést Juscsenkóval. Ez viszont arról árulkodik, hogy Putyin nem tudta még feldolgozni eddigi pályafutásának legsúlyosabb, megalázó vereségét.
Nem először a történelemben: győztes és vesztes pillanatnyi döntésképtelensége nem nyugalmat hoz, hanem viharszünetet. Az igazi erőpróba ideje most jön el. Akkor, amikor a látvány véget ér.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
