Nem sokkal azután, hogy a Szent István tér alatt megnyílt a mélygarázs, fogtam magam és kipróbáltam, milyen a beharangozott csoda. Aki még nem járt itt, készüljön fel egy meglehetősen komplikált falanszter-élményre. Precíz manőverezéssel be kell állni egy liftbe a kocsival, majd egy műveletsor következik, amit egy alkalmazott instruál, hiszen nincs élő ember, aki önerejéből megértené a tennivalókat. Végül a lift eltünteti a kocsidat. Pocsék érzés, valóságos búcsúpillanat, majdnem olyan, mint amikor a sárga lopókocsit látod túl az utcasarkon, amint viszi az autódat a városszéli internálótáborba. De a java a fizetésnél következett: 600 forintot kellett leperkálni óránként. Ebből nyomban tudni lehetett, hogy a futurista technika ellenére tipikusan kelet-európai gyorsvállalkozásról van szó, azaz gyorsan akarják megnyúzni a kuncsaftokat, s így minél gyorsabban behozni a beruházás költségeit. Faggatózásomra kiderült, hogy a garázs üres, alig néhány autó áll be ide ennyi pénzért, mert a kuncsaft sem hülye. Kérdés (országosan): mi a jobb üzlet, nyúzni, vagy szép lassan gyarapodni?
A választ most kaptam meg, hogy valamelyik nap a Sas utcai Mokkába betértem ebédelni. És láttam, hogy leszállították 200 forintra óránként a parkolódíjat. Újabb kérdés: a meggondolatlanul elriasztott kuncsaftok hada vajon tudja ezt? Mert a régi tanulság birtokában például én sem a mélygarázsban parkoltam most, és csak véletlenül láttam meg a kiírást az árleszállításról a Mokkába térvén.
Mely egyébként nagyon kellemetes hely. Ha most a hazai újságírók és tévériporterek bizonyos (nem kis létszámú) rétegéhez hasonlóan fogalmaznék, azt mondanám a Mokkára, hogy „belsőséges”. Nem vicc, folyamatosan találkozhatni e vaskos baromsággal, mintha csupa máj, tüdő, vese, velő, szív, pacal és kakastöke volna ízlésesen szétterítve, például e vendéglőben. Mely „belsőséges” helyett valójában nagyon bensőséges! Némi orientális beütéssel, színvilágát főként sötétbarnában és feketében tartva, keleti ornamentikával, süppedős díványokkal. Körbe a polcokon különféle rekvizitumok között vízipipák és jópofa „gyarmati” kávézsákok. (Mennyire kiirtotta a legújabb kori történelem a „gyarmatáru” kifejezést, hiszen már nincsenek gyarmatok; azért ez is valami!)
Egzotikus szerencsebambuszok plántálják belénk a reményt a sejtelmes félhomályban: mintha egy Gulácsy-kép ópiumbarlangjában ücsörögnénk. Ez nagyon hangulatos, de inkább egy bárba való, itt az a baj, hogy étteremben vagyunk és hármunk közül például egyikünk sem látott az étlapból semmit. Készségesen segítettek, hoztak egy miniatűr kézilámpát, mely kézről kézre járt, hogy így betűzzük az ételeket. Én azonban szeretem az étlapon a teljes oldalt látni, ide-oda pásztázva: betűnként silabizálva nem lehet gusztussal választani. Pedig itt érdemes.
A magam részéről indításnak ettem egy erőlevest szarvasgombás omlettel, szép, aszimmetrikusan egyedi porcelánból. Nekem tetszik, hogy a levest és az előételt összemosva „kezdésnek” nevezi az étlap, azáltal nem minősítve bunkónak azt (például engem), aki a levest az előétel előtt szereti. A „martinis libamájpástétom fekete olívabogyó pestóval” és a „rostonsült libamáj friss kalácson kamillavirág mártással” között vajúdva: ez utóbbi finom rafinériája győzött. Pompásak a saláták is, csupa különlegesség. A közbeiktatott csendesítő sorbet-kínálatból magyar szenzációnak számít a rebarbara, mely csodanövény, de nálunk semmibe veszik. A változatosan extra hal- és húskínálatból győzött a csirkemell szegfűszeges füstölt banánnal, fetás parajágyon (igen jó), és a füstölt báránycsülök olivás-paradicsomos spagettivel: vajpuha hús, egészen különleges ízvilág, nem is füstöltnek, hanem inkább füstösnek (a festészetből kölcsönözve: sfumato) mondanám. A Mokka nagyon jó hely. Az emésztéshez pedig már a világosság sem hiányzik.
