A Fidesznek van munkaadói, agrár, munkás, és még számos más tagozata, vállalkozói azonban nincs. Mi ennek az oka?
– Egyszerű lenne azt mondanom, hogy egy ellenzéki pártnál a vállalkozói tagozat ki van téve a politikai fenyegetettség veszélyének. Félreérthető eseteket mindenki ismer, de ettől még persze lehetne. A Fidesz klasszikus néppárt lett, s az elmúlt három évben az kristályosodott ki, hogy szakmapolitikai szempontból elegendő az a hét tagozat, amely nagyobb társadalmi szerveződéseket fed le. Annak, hogy önálló vállalkozói kör legyen a Fideszben, nem láttuk értelmét.
– Csak azért kérdezzük, mert a párt vállalkozóknak szánt üzenetei „nem jönnek át.”
– Ez szerintem nincs így. Volt négy kormányzati esztendő, amikor a vállalkozók alkothattak képet arról, hogy a polgári oldal miként gondolja az együttműködést. Ezt össze tudják vetni a mostani időszakkal. Nagyon sok olyan vállalkozóval és munkaadói szervezet vezetőjével találkozom, akik azt mondják: a Fidesz hangsúlyosabbá tette a hazai vállalkozások érdekérvényesítését, és ez a folyamat 2002-ben leállt.
– Nemcsak arról van szó, hogy a mostani kormány a direkt támogatások felől elmozdult a kamattámogatások felé?
– Az a kérdés, hogy ez jó-e a vállalkozóknak. Az elmúlt két évnek az a tapasztalata, hogy az érintettek szerény mértékben, minimálisan tudták ezeket a segítségeket igénybe venni. Ez az Európa-tervnél is bekövetkezett. Az, hogy egy vállalkozás a fejlesztéshez hitelt vesz fel és ehhez kamattámogatást kap, még nem garancia arra, hogy a támogatás megfelelően hasznosul. Ezért azt tartanám szerencsésnek, ha ezek a támogatások úgy alakulnának át a jövőben, hogy visszafizetésük feltételei a nyereséghez lennének kötve. Másrészt a legtöbb hazai kis- és középvállalkozás még mindig fizetési gondokkal küszködik, likviditási gondjai vannak, ezeken szerintem nem a hitel fog segíteni. Kedvezőtlen tapasztalat, hogy miközben a második legalacsonyabb társasági adókulccsal rendelkezünk Európában, a helyi adók terhei ebből az előnyből visszavesznek és rontják a versenyképességet.
– Mit javasol annak a 350 milliárd forintnak a pótlására, ami kiesne a helyi iparűzési adók megszüntetésével?
– Nem azt mondjuk, hogy szüntessük meg ezt az adóformát, mert hosszú távon az önkormányzati rendszernek is a saját lábára kell állnia. Viszont meg kellene próbálni úgy átalakítani, hogy nagyobb mozgástere legyen egy-egy önkormányzatnak. Azt a fajta regionális kiegyenlítődést, amit az előző kormány elkezdett a helyi adóbevételeknél, folytatni kellene.
– Ez az erőforrások újracentralizálását jelentené?
– Kétségtelen, hogy 1990-ben túlkompenzált az akkori döntéshozatali rendszer. Ez a rendszerváltozás után érthető volt. Akkor azt mondtuk, hogy legyen minél nagyobb szabadsága az önkormányzatoknak. Így viszont olyan decentralizált rendszer jött létre, amely azóta is jelentős mértékben oka a versenyképesség gyengülésének. Svédországban például mintegy háromszáz önkormányzat működik, Nagy-Britanniában hatszáz feletti a számuk, nálunk viszont 3200. Nem a döntéshozatali kompetenciákat kell megszüntetni, hanem az anyagi, finanszírozási rendszert kellene centralizálni az önkormányzati rendszerben.
– De ebben a politikai légkörben lehet-e átfogó változásokat végrehajtani?
– A Fidesz érdekelt lenne abban, ha elindulna egy közös gondolkodás. Ennek esélyét most már minimálisra teszem, hiszen jövőre választások előtti év van. Semmilyen kormányzati gesztus nem volt az elmúlt három évben ilyen irányban, de máshol, például az egészségügy terén sem alakult ki párbeszéd abban: mit szeretnénk mi és mit a kormány. Nem voltak ilyen kezdeményezések. Ennek persze többféle oka is lehet, én az egyiket abban látom, hogy a kormányzati gazdaságpolitikának nem volt világos, egyértelmű központja az elmúlt három évben.
– Azért az Orbán-kormány idején sem voltak mindig világosak a gazdaságpolitikai erőviszonyok. Most hogyan folyik a tervezés? A kívülálló számára nem igazán látszik az alternatív koncepció.
– Kormányozni a koalíció helyett nem tudunk. Egyrészt az a dolgunk, hogy elmondjuk az embereknek, hogy a kormány döntéseiről, vagy azok hiányáról mi a véleményünk. A Fidesz-frakcióban sok olyan ember dolgozik, aki a polgári kormány munkájában részt vett. Ezért sem értek azzal egyet, hogy nincs koncepció. Már önmagában az is koncepció, ha azt mondjuk: 1998 és 2002 között az általunk kialakított gazdaságpolitika ilyen és ilyen eredményeket ért el. Ezt vessük össze a jelen helyzettel, és mérlegeljük, melyik volt sikeresebb.
– Ebből még nem következik semmi a nagy elosztó rendszerek átalakítására vagy a versenyképesség növelésének bármiféle elképzelésére vonatkozóan.
– Ez részben van csak így. A Fidesz-kormány elkezdett olyan átalakításokat, amit az új kormány leállított. Elindultak dolgok, amelyek 2002-ben más pályára álltak. Ha azt mondjuk, hogy a PPP-programok kapcsán a kormány ne vállaljon többet az ország lehetőségeinél, ez is egy más szemlélet része. Nyugat-Európában a 30 százalékos finanszírozási arány vált be. Uniós tapasztalat szerint e fölé nem szabad menni a magántőke arányának egy állami beruházásnál. Próbáljunk mi is ebben az irányban gondolkodni.
– Ám közben van egy modernizációs kényszer is.
– Az a kérdés, olyan növekedési pályán van-e az ország, hogy az államadósság növekedése nem jár további veszélyekkel. Szerintem ez a veszély egyre erősebb. Miközben a felszínen kedvező makromutatók vannak a feldolgozóipar, az ipari termelés, az export tekintetében, azon közben azt is látjuk, hogy az nem fenntartható gazdasági pálya, ha az ország évente 5 milliárd euróval adósodik el. Ikerdeficittel nem lehet hosszú távú tartós növekedést elérni.
– A kiadásokból hol lehet spórolni?
– Ki kell mondani néhány olyan dolgot, amelyről egyelőre csend van. Ilyen az autópálya program. Lehet, hogy azt kell mondani: igen, autópályákat fogunk építeni a jövőben is, de lassabb ütemben, mint most, mert az ország egyszerűen nem tud többet elviselni anélkül, hogy ez ne járna az egyensúlyi pozíció felborulásával, még nagyobb eladósodással. A gondok gyökere, hogy 2002-ben a kormány vagy rosszul mérte fel a gazdaság teljesítményét, vagy pedig túl fontos volt az őszi önkormányzati választásokon való jó szereplés. Ezért olyan programmal indult el, amely jelentős túlfinanszírozást vitt be a rendszerbe, és eladósodási pályára tette az országot.
– Ezek szerint nem ért egyet azzal, hogy a költségvetési politika felrúgása már 2001-ben megkezdődött?
Varga a Második Nemzeti Fejlesztési Tervről
„Érdekünk, hogy sikeres terv szülessen. Az derült ki az elmúlt nyolc hónapban, hogy a települések ott tudtak jelentős forrásokat bevonni, ahol EU-s támogatás is megjelent. Most, hogy túl leszünk az első NFT-n, értékelni kellene, hogy ennek mik voltak a gyenge pontjai. Olyan információink vannak, hogy a támogatásokat nem tudtuk kellő mértékben lehívni. Amire a jövőben viszonylag hatékonyan lehet támogatásokat felhasználni, az az infrastruktúra. A másik irány az informatikai beruházások területe, a harmadik az önkormányzati szféra reformja. Addig a kistérségi együttműködés nagyon nehezen alakul ki, amíg ez egy önkormányzat számára az önfeladás veszélyét jelenti, és nem azt, hogy a részvétellel milyen többletforráshoz tud jutni.”
– Akkor fókuszáljunk a jövő évi tervezésre. Mit lát veszélyforrásnak?
– Már említettem az előbb a PPP programot. Aggasztónak látom, hogy a költségvetési vitában az utolsó héten bekerültek olyan módosítások, amelyek tovább puhítják a büdzsét. A Művészetek Házának építésénél be volt tervezve a kultusztárcánál 9,5 milliárdos kiadás. Most olyan módosítást terjesztettek elő, amely azt mondja, hogy szabadon felhasználható az itt el nem költött pénz. Ugyanakkor ehhez a ponthoz behoztak egy másik módosítást, amely harminc éven keresztül nettó jelenértéken 98 milliárd forintot fizet ki a beruházás még hátralévő részéért. Némi tapasztalattal felvértezve én magam is tudom, hogy amikor az állam és a magánszféra köt egymással üzletet, általában olyan megoldások születnek, aminek a végén az állam a vesztes, és itt nem elsősorban korrupcióra gondolok. A magánbefektetőt a beruházásra koncentráló ügyvédi irodák hada segíti, az állam oldalán alulfizetett, túlterhelt tisztviselő ül. Az előző kormány időszakából is tudok példát mondani. A Budapest Sportaréna építésénél kiderült, hogy ha nem egy ilyen konstrukcióban épül meg a csarnok, akkor vélhetően olcsóbb lett volna. Persze ennek az ügynek a kormányváltás sem tett jót. Tartok ezektől a megoldásoktól, mivel többe kerülnek a végén, mint amennyit most mutatnak a papírok. A másik veszélyforrás, hogy a világgazdaságban megint erősödik a bizonytalanság. A harmadik veszély, ha a külföldi befektetők megint azt tapasztalják, hogy egész évben folyamatos „hátrálás” van az államháztartási tényadatok tekintetében. Ez ismét csak a bizalmi válságot növelné és hajtaná fel a kamatokat.
– Ha már az árfolyamot említette – s ha megpróbálunk elvonatkoztatni a kérdés átpolitizáltságától, – akkor Ön szerint milyen euró-forint árfolyamot érdemes megcélozni? Mennyire reális az euró-csatlakozás 2010-es céldátuma?
– A Fidesz abban érdekelt, hogy minél korábbi legyen ez a csatlakozás. Ha konszenzus van 2010-ben, akkor ehhez tartsuk magunkat. Az árfolyamot illetően a jegybank „ráutaló magatartása” most 250-260 forintos célt jelölt meg a legkedvezőbb sávnak. Szerintünk is ez reális.
