volt a magunk mögött hagyott esztendő legnagyobb európai eseménye. Az unió 10 új taggal bővült, csaknem félmilliárd fősre duzzasztva ezzel az egységes, korlátok nélküli piacot. Rácáfolva az euroszkeptikus véleményekre, a csatlakozás lényegében fennakadások nélkül zajlott le. Nem bénult meg az immár 25 tagúra bővült unió döntéshozatali mechanizmusa, és a sokak által vizionált kulturális sokk is elkerülte a régi és az új tagokat egyaránt.
A közép- és kelet-európai volt államszocialista országok, köztük Magyarország, páratlan esélyt kaptak a felzárkózásra és a modernizációra. Minden eddiginél jobban bízhatunk abban, hogy az európai politika és gazdaság szabályainak betartása nem hagyja letéríteni az országot a rendszerváltáskor indult konvergencia-pályáról, amelynek következő állomása a közös európai valuta – remélhetőleg – legkésőbb 2010-ben történő bevezetése lesz.
Az uniótól a makrogazdasági stabilitás mellett nagyarányú támogatásokat is „importálunk”. Az EU következő büdzséjéből, 2007 és 2013 között csaknem annyi – közel negyedszáz milliárd euró – támogatás érkezik majd Magyarországra, mint a jelenlegi működőtőke-állomány. Ahhoz azonban, hogy ez az összeg valóban az ország modernizációját szolgálja, az eddiginél egyértelműbb prioritások, fejlesztési irányok meghatározására van szükség. A stratégiai célokhoz, a feladatokhoz kell a pénzt rendelni, és nem fordítva.
A tagság első bő féléve az új tagállamokban, így Magyarországon is nagyjából azt hozta, amire számítani lehetett. A csatlakozás az állampolgárok mindennapi életében nem idézett elő érzékelhető változást, miközben a vállalatok közül egyesek már érzik a tagság előnyeit – mások pedig a hátrányait. A versenyképesség növelése a korábbiaknál jóval fontosabb követelménnyé válik, a gazdaságpolitika fókuszába a vállalatok és az egyének „helyzetbe hozása” kerül. A fogyasztó mindenesetre profitálhat abból a versenynövekedésből és árcsökkenésből, ami néhány szektorban, mindenekelőtt az élelmiszeriparban és a kereskedelemben az utóbbi hónapokban végbement.
Az új tagok integrálódása az európai intézményrendszerbe – mint az szintén várható volt – kétirányú folyamatot indított el. Nemcsak a „régi” tagállamok húzzák maguk után az „újakat”. Az utóbbiak szintén lendületet adhatnak a tizenötöknek azzal, hogy a kissé elkényelmesedett jóléti struktúrákba és a megcsontosodott, immobil munkaerő-piacba némi életet lehelnek. Ez persze érdekkonfliktussal jár. A nyugati kormányok egy része és a szakszervezetek – az első időszak kedvező tapasztalatai ellenére még mindig – kifejezetten tartanak attól, hogy a kelet-európai munkaerő számára túlságosan vonzó lesz a nyugati munkavállalás. Miközben széles körben terjed a szorongás, hogy az új tagállamok versenynyomása miatt sérülnek az ottani polgárok szociális jogai, az üzleti szféra nem győzi hangsúlyozni, hogy a demográfiai csapda elkerülése végett az öregedő nyugati társadalmaknak elemi érdekük a munkaerőpiac megnyitása.
A novemberben felállt új Európai Bizottság elődjénél liberálisabb húrokat penget. Jóllehet a „lisszaboni folyamat” egyelőre megbukott, vagyis 2010-re az unió nyilvánvalóan nem lesz a világ legversenyképesebb térsége, a hatékonyabb újraelosztás és a vállalkozási szabadság kiteljesedése az új bizottság első számú céljai közé tartozik.
Magyarország számára az unió nemcsak felzárkózási esélyt, „modernizációs horgonyt” jelent, de többletfelelősséget is. Mostantól kezdve már nem megkerülhető, hogy a kontinens egészét érintő stratégiai kérdésekben állást foglaljon. A magyar kormányzatnak kell, hogy legyen véleménye a román, a horvát és a bolgár csatlakozás feltételeiről és időzítéséről, valamint az Európa nyugati felét egyre inkább foglalkoztató török kérdésről. Nem mehetünk el szó nélkül olyan válságok mellett sem, mint például az ukrajnai elnökválasztás nyomán kirobbant krízis. Mert Európa ma már mi (is) vagyunk.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
