Tizenöt évvel a rendszerváltozás után Magyarország keresztúthoz érkezett. Kimerülőben vannak az 1989/1990-ben megszületett politikai kompromisszum és az ennek révén kiépült intézményrendszer tartalékai. A politikai szisztéma probléma- és konfliktusmegoldó képessége meggyengült, a politikai eliten belüli és az elittel szembeni bizalmatlanság egyre nagyobb méreteket ölt. A „kölcsönösen gerjesztett félelmek” akadályozzák a racionális diskurzus kibontakozását. Félő, hogy jelentős változások nélkül ebben a struktúrában és a politikai elit jelenlegi mentalitásával nem lehet az országot hatékonyan kormányozni.
STUMPF ISTVÁN, a Századvég Politikai Iskola igazgatója, az Orbán-kormány volt kancelláriaminisztere
A kettős állampolgárságról szóló népszavazás „megkoronázása” volt a politikai osztály rendszerváltozás után mutatott teljesítményének. A „betartás demokráciájának” legkifinomultabb technikáit fejlesztette ki a politikai elit Magyarországon, bizonyosak lehetünk abban, hogy egymás elképzeléseinek zátonyra futtatásában piacvezetővé váltunk Európában. A politikai rendszer működési zavarai olyan szintet értek el, amely számottevő mértékben csökkenti az ország gazdasági versenyképességét. Az elmúlt két évben lebonyolított országos szavazások (EU referendum, európai parlamenti választások és a decemberi népszavazás) azt mutatják, hogy legfeljebb a szavazásra jogosult állampolgárok 40 százaléka él szavazati jogával, a polgárok többsége nem hajlandó legitimálni a politikai elit által kidolgozott forgatókönyveket. Amennyiben ez a tendencia folytatódik, növekvő mértékű demokratikus deficittel kell számolnunk; érzékelhetővé válik, hogy az elmélyülő társadalmi ellentétek kezelése során gyengül a politikai rendszer integráló képessége, a rendszer egyes elemei eljutottak teljesítőképességük határára.
FELZÁRKÓZÁSI KORLÁTOK. Az uniós csatlakozást követően Magyarország egy új politikai és gazdasági erőtér része lett, s ennek fényében még szembetűnőbbé válnak az ország felzárkózó és alkalmazkodóképességét akadályozó intézményes és mentális korlátok. Nem vagyunk felkészülve arra, hogy az Európai Unió tervezési és működési mechanizmusaihoz alkalmazkodva a legnagyobb hatékonysággal hívjuk le a számunkra rendelkezésre álló forrásokat, és használjuk ki a lehetőségeket. Nagyon kevés időnk maradt arra, hogy az ország szellemi és organizációs kapacitásait mozgósítva olyan Nemzeti Fejlesztési Tervet dolgozzunk ki, amelynek segítségével számottevően javíthatunk az ország polgárainak életszínvonalán, hozzájutva az EU által biztosított több tízmilliárd eurós forrásokhoz.
A nemzet előtt álló kihívásokra adandó sikeres válaszok együttes kidolgozását nemcsak a „betartás demokráciájának” mételyként való terjedése akadályozza, hanem a stratégia-gondolkodás, illetve az ennek megfelelő cselekvés hiánya is. A társadalom, a gazdaság és a politika mindennapi működését rövid távú érdekek dominálják. A politikában az azonnali szavazatmaximalizálás farkastörvénye és a mediatizált üzenetekből összerakott virtuális valóság formálásának kényszere az úr.
A gazdaság szereplőit, a médiumok tulajdonosait is csupán a rövid távú gazdasági profitmaximalizálás igénye hajtja. A stratégiai gondolkodás luxuscikké vált, így a politikai és gazdasági profitmaximalizálás állandósult nyomása alatt elhasználódnak a legfontosabb alkotmányos intézményeink, kiürülnek és elvesztik morális tartalmukat az életünket befolyásoló legfontosabb jogi normáink. A legsúlyosabb feszültségek az önkormányzati rendszer működésében és finanszírozásában találhatók. A rendszerváltozás demokratikus dühében fogant 3200 „kis köztársaság” jókora hányada egyre kevésbé képes ellátni alapvető feladatait, fulladozik a megoldandó problémák nyomása alatt úgy, hogy a rendelkezésre álló források zömét már felélte vagy elzálogosította. Az utóbbi időben felerősödött viták a kisebb vagy nagyobb államról vakvágányra terelik a problémákat. A gondot nem elsősorban az állam mérete okozza, hanem az, hogy a rendszerváltozás óta nem tisztáztuk, milyen államot akarunk, milyen feladatok ellátást várjuk az adófizetők pénzéért cserébe. Ehhez képest másodlagos a közszférán belüli munkamegosztás kérdése, hogy milyen feladatokat kell ellátnia a központi kormányzatnak és milyet a helyi önkormányzatoknak, s hol legyen a középszintű igazgatás súlypontja, a megyéknél vagy a régiókban.
A pártok – bár szerte a világon növekszik az elégedetlenség a tevékenységükkel – továbbra is a plurális demokráciák főszereplői, döntő szerepet játszanak a társadalom érdek- és értéktagoltságának megjelenítésében. Tevékenységük pénzbe kerül, átlátható működésük a demokrácia záloga. A pártok finanszírozását szabályzó törvényben testesül meg leginkább a politikát körülvevő farizeus magatartás. Nem hiszem, hogy van ebben az országban olyan ember, aki elhiszi, hogy a pártok csak a törvényben engedélyezett képviselőnkénti 1 millió forintot költik a választási kampányra. Annak a több milliárd forintnak a forrása teljességgel áttekinthetetlen, amelyet a valóságban a pártok hirdetésre, plakátokra, reklámfilmekre fordítanak. Mi ez, ha nem a politikai korrupció újratermelődésének legfontosabb melegágya? Hihető-e bármilyen korrupció-ellenes fellángolás, ha a pártfinanszírozás említett gyakorlata mindent behálóz?
Ezek a problémák átvezetnek bennünket a magyar társadalom másik fontos rákfenéjéhez, a normakövető állampolgári magatartás erodálódásához. Ahhoz, hogy rend legyen egy országban, a polgároknak követniük és tisztelniük kell az állam által hozott normákat. Egy olyan helyzetben, ahol maga a legfontosabb jogalkotó, a parlament mulasztásos alkotmánysértések sorával marasztalható el, a kormány minden konzekvencia nélkül szegheti meg a törvényes kötelezettségeit, s ahol a parlamenti frakciókon belüli vitát nyilvánvaló jogsértések révén intézik el, ott milyen alapon számíthat a törvényhozó arra, hogy az általa alkotott normákat be fogják tartani? A jogi konfliktusok bírósági elrendezése olyan hosszúra nyúlt az évek során, hogy komolyan felvethető a jogbiztonság megroppanásának veszélye. Ha mindehhez hozzászámítjuk néhány alkotmányos intézményünk működőképességének veszélybe kerülését, akkor nem tűnik túlzónak az a megállapítás, hogy recseg-ropog az 1989-ben megalkotott alkotmányos szerkezet.
Az Alkotmánybíróság működése az év végére ellehetetlenülhet, amennyiben a két nagy párt nem tud megállapodni az új bírák személyében. Hosszú idő óta nincsenek a számvevőszék elnökének helyettesei, a média kuratóriumban a legnagyobb ellenzéki párt nem rendelkezik képviselettel, a jegybank alkotmányban rögzített függetlenségét veszélyeztetheti a monetáris tanács tervezett átalakítása – és még lehetne folytatni a sort.
A politikai erők „követő emberfogásra” rendezkedtek be, egymás torkát szorongatva gúzsba kötve táncolnak, rövid távon nem tudnak kiszabadulni egymás fogságából. A legutóbbi népszavazás nyomán kialakult politikai helyzetet alapul véve, arra lehet számítani, hogy a kormány a rendkívül szűk társadalmi és gazdasági mozgástere miatt még inkább a mediatizált politika teljes arzenáljának bevetését fogja erőltetni: kommunikáció mindenekfelett. Az ellenzék a kettős népszavazás során alkalmazott negatív és félelemkeltő kormányzati kampány miatt nem fog nagyobb megegyezési hajlandóságot tanúsítani a korábbiaknál. A társadalom- és gazdaságpolitika alapkérdéseiben a pártok közötti racionális párbeszéd esélyei minimálisak – akkor, amikor a Nemzeti Fejlesztési Terv prioritásainak kialakításához a legnagyobb szükség lenne az országban rendelkezésre álló szellemi és szervezeti kapacitások minél szélesebb körű mozgósítására, összeszervezésére.
Van-e kiút ebből a róka fogta csuka helyzetből? Sokan a 2006-os választásokban látják a megoldást, mások a parlament feloszlatását javasolják, ha jövő tavaszig nem tudja megoldani a kettős állampolgárság problémáit, s vannak, akik egy új politikai erő szervezésével vélik megbonthatónak a jelenlegi status quót. Van-e esély másfajta megoldásra? Az Európai Unió tagállamai között komoly viták folytak arról, kell-e egyáltalán a közösségnek alkotmány, és ha igen, akkor milyen területekre terjedjen ki a szabályozás. A tagállamok létrehoztak egy Konventet, felkértek egy nagytekintélyű, tapasztalt volt politikust a vezetésére, és megbízták azzal, hogy záros határidőn belül készítsen elő egy alkotmánytervezetet. A tervezet elkészült, az Európai Parlament megvitatta, s elindult a ratifikációs folyamat.
ÚJ FÓRUM. Ha elfogadjuk, hogy a betartás politikai kultúrájának megváltoztatásra rövid távon nincs esély, vagyis nem látszanak a terepei és a körvonalai a pártok közötti érdemi együttműködésnek, az ország sorsáról való hosszú távú gondolkodásnak, akkor meg kellene fontolni az uniós Konventhez hasonló funkciót betöltő alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. Ennek a fórumnak az lenne a feladata, hogy javaslatokat dolgozzon ki az alkotmányos szabályozás átalakítására, kiszabadítsa a rövid távú politikai megfontolások fogságából a kétharmados szabályozást igénylő kérdéseket, és végiggondolja a változtatások irányait. Fórumot teremtsen a Nemzeti Fejlesztési Tervvel kapcsolatos megfontolások és elképzelések megvitatásának. Javaslatokat dolgozzon ki a legfontosabb területek – például az agrár- és a vidékfejlesztés, az oktatásügy, az államháztartási és nyugdíjreform, a közigazgatás átalakítása, az egészségügy, a fejlesztési politikák, a nemzetpolitika és a nemzetstratégia – szabályozására. Az elkészült javaslatokat letenné a 2006-ban újonnan megválasztott parlament asztalára. A nem több mint 100 fős „Nemzetgyűlés” összetétele tulajdonképpen egy virtuális második kamara logikáját tükrözné, munkamódszerében pedig a kerekasztal-tárgyalások logikáját követhetné.
A munkában való részvételre a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a köztársasági elnök vagy a parlament elnöke kérné fel a különböző szakmai testületek, kamarák, civil szervezetek, egyetemek, területei szövetségek, egyházi intézmények, média és a politikai szervezetek szakmai és közpolitikai ismeretekkel és tapasztalattal rendelkező képviselőit. A munka elvégzéséhez szükséges forrásokat a költségvetésből kellene biztosítani. Az elkészült javaslatokat az újonnan megválasztott parlament elnökének asztalára kellene letenni. A fórum nagy előnye lehetne, hogy esélyt kínálna az országban szétszórtan meglévő tudás integrálására, megengedhetné magának a napi pártpolitikai csatározásokon túlmutató stratégiai gondolkodás luxusát, mintákat teremthetne az együttműködés kultúrájának intézményesítésére.
Természetesen az itt felvetett javaslat ebben a formájában nem több egy gondolatkísérletnél. Amennyiben a benne foglalt logika alkalmas megközelítés a helyzet kezelésére, akkor érdemes vele tovább foglalkozni. A lényeg tehát nem a parlamenti pártok hatáskörének elvonása, hanem a társadalomban meglévő ismeretek szintézisének megteremtése és a politikai élet főszereplői számára döntési alternatívák kidolgozása.
Nincs mire várnunk, az idő nem nekünk dolgozik – mondtuk először 1985-ben, a szarvasi szakkollégiumi találkozón.
