Nekem a kaviárról sosem valami előkelő társaság, koktélparti, protokoll-vacsora jut eszembe, hanem egy varázslatosan primitív, fafűtéses, füstölt-pácolt öreg szauna egy befagyott tóparton, ahol léket vágva ugráltunk be a jeges vízbe meztelenül, forró testtel, majd kotrás vissza a füstölt illatú fabódéba, ahol ennek a cseh Óriáshegységben összeverődött sítársaságnak az orosz tagja, válogatott edző, tehát kivételezett szovjet állampolgár, a nyugati világban aranyáron mért nagy szemű piros és szürke kaviárral várt bennünket. Nem túlzok, kilószámra ettük, mint a ludaskását. Olyan mesebeli kaviárt, mint ott, tán a hatvanas évek végén, azóta sem ettem, ez is az élet visszahozhatatlan ízei közé tartozik. (Akárcsak az ifjúság, hiszen hány éves voltam én akkoriban? Amolyan harmincas. Azanyád! Ez is passzé!)
Volt egy lokalitás a Várba felkúszó Ostrom utcában, a Vörös Kaviár. A Magyar Politikai Idiotizmus (MPI) részeként a rendszerváltás után nevet kellett változtatnia, a „vörös”, mint kommunista jelkép miatt. (Eszembe jut a néhány év előtti pécsi eset, amikor az elkötelezetten jobbos színművész és főkonzul följelentést tett, mert egy köz-karácsonyfán ötágú csillagokat fedezett fel.) Egyszóval az étteremből Arany Kaviár lett, ami már csak azért is érdekes, mert van vörös, fekete, szürke, de arany kaviár nem létezik.
A kényszerű változás végül jól ütött ki, mert egy magyar és egy orosz tulajdonos fogta magát és gyökeresen újjávarázsolta a helyet, kaviárközpont és a cári világ miliőjét idéző étterem lett belőle. Minden részlet nagy gonddal van kialakítva. Egy belépő a bárral, majd egy bordó terem, végül egy mogyorószínű különterem. Mindenütt gazdagon dekorálva súlyos függönyökkel, az asztalon igényes kárpitterítő, damaszt szalvéta természetesen. Minden színharmóniában, Ton in Ton, ahogy a német mondja. De legjobbak a székek. Hatalmasak, szépvonalúak, fejed búbjáig érő támlával, azt hinnéd, bár szépek, de kényelmetlenek majdnem egyenes támlájuk miatt, és amikor leülsz, kiderül, hogy ergonómiai remekművel van dolgod.
A vodka-aperitif palackját kétujjnyi vastagságú jégtömbbe fagyva hozzák. (Szükség lesz még rá, ahogy haladunk előre.) Jönnek a kaviárok: a híres beluga, a volgai sevruga, a kamcsatkai lazackaviár. Mesebeli. Akárcsak a tálalás: ívelt kovácsoltvas állványon sorakoznak a tányérkák tört jégen, hozzá forró blini, pirítós, vaj, tejföl, reszelt főtt tojás, citrom. (Mondtam, hogy kell még a vodka.) A még mindig előétel halízelítő: pompás császárlazac házilag füstölve, volgai tokhal és pácolt hering (minden művelet házilag készül: olyan is). Végül egy aszalt, hártyavékony grúz bélszíncsoda, fantasztikus savanyított gombanégyessel.
Na kérem, még csak az előételekkel végeztünk (és a következő 24 órámmal). Főételek: párom vodkán párolt tejszínes lazacot evett vörös kaviárral, én Stroganoff bélszíncsíkokat kértem vargányával, a gróf eredeti receptje szerint. Uramisten! Melyikben tocsogunk a Hét Főbűn közül? Újabb vodka, és egy kis Nyakas-féle Sauvignon blanc talán segít (az elkárhozásban).
A háromféle édességbe már csak belepiszkáltunk, a benyomás kedvéért. A benyomás megvolt (24 óra). Szerencsére az egész orosz módra, három órán át zajlott (szombaton, ebédidőben jöttünk). Ejtőzés közben pedig élveztük cár atyuska Oroszországának kellemes nosztalgiavilágát. A tökéletes kiszolgálást. És a bordó szalonban, ahol mi ültünk, a fal aranyozott mélyedéseiben megvilágítva a sok száz éves ikonokat. Némelyiket meg is lehet venni pár százezer forintért. Nem is lett volna rossz, minthogy a mi szép lengyelországi fekete Madonnánkat másfél éve kirámolták otthonunkból.
