Kísértetek, tetszhalottak

Miért is írunk és olvasunk a történelemről? – teszi fel a kérdést Romsics Ignác a Múltról a mának című szerfelett izgalmas tanulmánykötetében. A válaszokon eltűnődhetünk: a kíváncsiság, honnan jöttünk, merre megyünk; a szórakozás, a nevelés, az oktatás; a példamutatás s nem utolsó- sorban a történésznek az a szándéka, hogy a ma élők hasznos tanulságokat vonhassanak le a feltárt múltból, mint könyvünk címe is jelzi. Merthogy „a jelen szereplői gyakran a múlt szereplői mögé bújva vívják meg a jövőre vonatkozó harcaikat”. Nem meglepő tehát, mindannyian tanúsíthatjuk: „a múlttal való foglalatoskodás politikai csatatér is”. Következésképpen a történész akkor jár el helyesen, különösen „az ideológiailag telített témák esetében”, ha „minél pontosabban közli olvasójával saját nézőpontját”.

Nos, a kitűnő historikus dolgozataiban ezen elvét érvényesítve fejti ki világosan és meggyőzően véleményét számos máig is vitát kavaró témáról. Így egyebek mellett behatóan tárgyalja a nemzetállamiság problémáit, a magyar revíziós törekvéseket, a II. világháború alatti magyar politikát, a Horthy-rendszer jellegzetességeit, Bibó István nézeteit a békeszerződésről. Az elemzéseiből adódó legfontosabb tanulság: a magyar történelem nemzetet megosztó múlt századi dilemmái – mutatis mutandis – mindmáig fennállnak, és jórészt továbbra is megoldatlanok. A múlt reális feldolgozásának hiánya, a korábbi feszültségek továbbélése pedig alkalmas táptalajként szolgál ártalmas politikai manipulációkra.

A szerző a napjainkig élő konfliktusforrások közül megkülönböztetett figyelmet szentel Trianon, Magyarország világháborús szerepe, a Horthy-rendszer megítélésének. Továbbá annak a jelenségnek, hogy „a nemzetiségi kérdés ismét politikai problémává vált, s még ma is a magyar társadalom és politika centrális kérdései közé tartozik”. Bevalljuk vagy tagadjuk: hiába vagyunk már az unió tagjai, ezzel a problémával a politikai elit nem tud sokat kezdeni. Az okokon elmerengve ismét visszakanyarodunk Trianonhoz, ami „olyan igazságtalanság és sokk volt a társadalom számára, amire csak elutasítással lehetett válaszolni”. Megkerülhetetlen (volt) tehát a revízió ügye, ami végül is elvezetett a német szövetséghez, és siralmas háborús részvételünkhöz. E kritikus kérdést boncolgatva Romsics elismeri: az adott körülmények ugyan igazán jó megoldást nem kínáltak az ország számára, azonban „a megtörténtnél valamivel jobb scenárió sem esett kívül a lehetőségeken”. Ezt igazolandó utal a legdöntőbb lépésre, az 1941-es hadba lépésre. Megjegyzi: 1914-ben Ferenc József császár és miniszterelnöke egy hónapig gondolkodtak, míg kimondták a döntő szót. Horthy csak néhány percig habozott, pedig „a csatlakozásra kényszer nem állt fenn”. S problematikusnak tekinthető, „ahogyan és amire – mármint az esetleges román támadásra – hivatkozva a kormányzó végül elfogadta az ország német megszállását és azt is, ahogy októberben legalizálta Szálasi hatalomátvételét”. Félreértéseket elkerülendő: Romsics voltaképpen határozottan kiáll a Horthy kormányzói tevékenységét sem elítélni, sem felmenteni nem akaró szigorú szakmai megközelítés mellett. Elgondolkodtató, hogy a korábbi „leleplező” és az újabb apologetikus életrajzok mellett csupán egy üdítő kivétel akad: egy amerikai történész, Thomas Sakmyster 2001-es munkája, az Admirális fehér lovon.

Idézzük végül szerzőnk elgondolkodtató felismerését: „Az elmúlt években több 1945 utáni eltemetett avítt, sőt ordas eszméről kiderült, hogy valójában csak tetszhalottak voltak, s koporsójukból kikelve ma ismét itt kísértenek közöttünk.” Rajtunk múlik, hogy elűzzük őket.