Mindenkor, már gyerekkoromban, vonzódtam a cigányokhoz. (Nem mondok romát, mert nekem így bensőségesebb. Mellesleg az a tapasztalatom, hogy általában ők is inkább ezt szeretik. Ha spontán szólalnak meg, cigányt mondanak, ha emelkedetten, akkor romát.) Egyszóval a gyerekkor. Nagyapám felvidéki birtokán (amikor még megvolt, 1945 előtt) mindig cigányok hozták nagy füles kosarakban az erdőből a felséges vargányát, csiperkegombát, és – mindenekelőtt! – a nálunk szinte ismeretlen rizikét. Melynél finomabb gomba nem létezik: vajban pirosra-ropogósra sütve a csemegék csemegéje, télre besavanyítva pedig húshoz mennyei savanyúság. Ez a felséges gombaillat gyerekérzékszerveimben elraktározva máig szétválaszthatatlan a kedves mosolyú cigányasszonyoktól és cigánygyerekektől. De még intenzívebb az élményazonosság az erdei szamócánál, mely a világ legillatosabb gyümölcse. (Amit nálunk szamócaeperként árulnak nagy néha, csupán halovány rokona az apró szemű felvidéki szamócának.) Azt is mindig ők hozták. Bekerült a jégverembe (frigó még nem volt), és hihetetlen uzsonnákat (ozsonynyákat) csaptunk a megrakott tálakból. Bennem a cigány nép örökre költői szamócaillatban lebeg.
Más. Amikor apámékkal kitelepítettek 1951-ben a Rózsadombról (osztálytiszta káderdűlőt akartak belőle csinálni), először egy tanyára hurcoltak bennünket, majd később nagy kegyesen beengedtek a faluba, a Cigánytó mellé. A nyomorúságos, de télálló putrikban boldog, nyíltszívű, mindig mosolygós nép lakott. (Mint Sri Lankán, ahol ha ránézel valakire az utcán, azonnal sugárzóan rád mosolyog.) Anyámékkal nyomban barátságot kötöttünk velük (különösen én, egy Olga nevű gyönyörű egyed személyében), ők szeretettel és segítőkészséggel halmoztak el bennünket, a korszak hivatalos politikai üldözöttjeit. Nagy Imre 1953 nyarán, első regnálása idején, kihirdette a kíméletlen padláskisöprések beszüntetését és az amnesztiát (a kitelepítetteknek is). Én éppen a gyöngyösi kórházban ziháltam súlyos betegként. Anyám meglátogatott, és a Cigánytó kolóniája azt üzente általa, hogy gyógyuljak gyorsan, mert most, hogy beütött a szabadság, meg akarnak választani cigánykirálynak. Csoda, ha eredendő vonzalmam, a lebegő szamócaillat, és később megannyi cigányművész adta élmény mellett még az én királyságom, e füstté vált „hivatalom” miatt is szeretem a cigányokat?
De hová akarok kilyukadni? Persze a címben szereplő Giero Pub nevezetű lokalitáshoz, a Paulay Ede utca egyik pincéjében, a Nagymező utca és a Liszt Ferenc tér között. Úgy kerültünk ide, hogy „ifjúságom édes madara”, 1966-ban írt és azóta hál’ istennek a fél világot bejárt első színdarabom, a Komámasszony, hol a stukker? ismét színre került, a Duna Palotában játsszák. A bemutató után Schlanger András, a stukker birtoklásáért hadakozó öt színész egyike ide invitált bennünket, mert törzsvendég, imád itt enni. Lebotorkáltunk az ódon téglaboltozat mélyére, elementáris cigányzenekar hangorkánja zúdult ránk a pici pincében, de ez itt nem zavar, mert annyira jók. (Két nappal később a londoni Royal Festival Hallban gyönyörködtem a két hegedű- és cimbalomművész, „Roberto Farkas” és Misi Farkas” elementáris produkciójában.)
A Gieróban csupán néhány egyszerű étel kapható, de azok pompásak. Itt eszik a Család is, azok pedig rosszat nem esznek, és ugyanazt kapja a vendég is, ez a legfőbb biztosíték. Mi gombalevesnél kezdtük: egyszerű és nagyszerű, habarás nélkül, natúr erdei gomba-dominanciával. Majd zúzapörköltet kértünk túróscsuszával. Remekmű. Párom, aki nem kis konyhaművész, azt mondta, még soha nem evett ilyen ízletes zúzapörköltet. (Mondják, a cigányság évszázadokon át felhasználta, amit úr és paraszt kidobott, a belsőségeket. Innét a tudás a legjobb zúzára, májra, peislire, pacalra: ez is tradíció.) Nagyszerűen ettünk és dínomdánomoztunk tehát, gyengéd és figyelmes kiszolgálás mellett. Értem Schlanger Andrást, miért ez a törzshelye.
Görgey Gábort köszönti 75. születésnapja alkalmából december 4-én délután 5 órakor az Óbudai Társaskörben Kováts Adél, Bogányi Gergely, Baranyi Ferenc, Jolsvai András, Lukács Sándor, Presser Gábor és az Auer Vonósnégyes. Görgey Gábornak mi is szeretettel gratulálunk! A Figyelő szerkesztősége
