A postamester

Noha édesanyja is postásként dolgozott, a ma 51 éves cégvezető csak azután állt erre a pályára, hogy a katonaságból visszatérve eredeti munkahelyén anyagbeszerzőként kevésnek ítélte keresményét. Bár 1977-ben 1980 forintos alapbérrel vette fel a posta, a mellékes jövedelmekkel együtt ez havi 8 ezer forintra is felkúszott, így aztán az egy-két évre tervezett elkötelezettségből 16 esztendő lett.

A fiatalember – aki édesapjából csak a gyerektartást ismerte – jobbára az utcán, azaz a Szent István parkban nevelkedett, szerencséjére jó társaságban. Közben elvégezte a szakmunkásképzőt, majd szerszámkészítő bizonyítványát két év múlva megerősítette egy érettségivel is. Bár a régi rendszer egyetemre is elküldte, azt fél év után otthagyta, helyette a nyolcvanas években a postaforgalmi szakközépiskolát abszolválta. „Akkor még jól működött a posta – vonja meg a múlt mérlegét -, s nekem is jól ment a sorom, hiszen a járatom is épp a Szent István park és környéke volt, ahol sok híres ember lakott.” A többek között Fischer Annie, Aczél György, Takács Mari, Horn Gyula nevével fémjelzett járaton a „gyalog” postásnak nem sok dolga akadt cégekkel, hiszen azokat a posta fiókbérlésre kötelezte. A rendszerváltást követően azonban a vállalkozások száma megsokszorozódott: ezeket a Magyar Posta egyre nehezebben tudta kiszolgálni. Jóval nagyobb mennyiségeket kellett kicipelni, a korábbi fél töltethez képest napi öt-hat táskányi küldeményt.

VÉLETLEN PARTNEREK. Ebben a helyzetben találta meg két ajánlat formájában a véletlen szerencse Tóth Sándort. Az egyik cég arra kérte, hogy – mivel hivatalból úgyis arra jár mindennap – a postafiókjából szállítsa ki hozzájuk a beérkezett küldeményeket. Pár hónapra rá a metró reklámokban jeleskedő Peron Kft. bízta meg azzal, hogy leveleit adja fel a postán. Elkezdett gondolkodni, hogy a két megbízó cégből hogyan lehetne többet csinálni. A Szent István park környékén ekkor már több száz vállalkozás tevékenykedett, amelyek számára először a fenti alapszolgáltatásokat kínálta. A hivatal is az ő malmára hajtotta a vizet, ugyanis a szabályzat szerint a postásnak a fél kilónál nehezebb küldeményeket letétbe kellett helyezni. „Nem árulok el szakmai titkot, ha elmondom, hogy érdekes módon egyre több ilyen súlyú küldemény érkezett, amiért elvileg a cégek alkalmazottainak be kellett volna fáradniuk az illetékes postahivatalba” – vall a gründolás időszakának apróbb trükkjeiről. 1990-ben már érdemes volt kiváltania a vállalkozói igazolványt is. A főállás és a maszekolás egy idő után már nehezen volt összeegyeztethető, ezért 1992-ben kivett egy hét szabadságot és végigjárta a XIII. kerület majdnem minden vállalatát. A kezdetleges piacszerzés négy-öt céget eredményezett; a végső lökést egy újonnan épült irodaház bérlői adták, akik közül mintegy kéttucat tartott igényt a szolgáltatásra. „Kezdetben 1000 és 2000 forint közötti árat kalkuláltam. Az első nagy cégnél, a máig a megbízóim között lévő Porsche Hungariánál ezt a mennyiség miatt megdupláztam” – ismerteti az árképzés némiképp hasraütésszerű metódusát a Portó Budapest tulajdonosa. Ma már ilyen méretű cégek esetében akár ötvenszeres árat is elkérhet.

Akkortájt még nagy naivan szakmai újításként adta be „cégpostás” ötletét a 62-es posta hivatalvezetőjének, vagyis vállalati berkeken belül képzelte el annak megvalósulását. Az újítást azonban – szerencséjére – nem fogadták el. Minthogy az üzlet kezdett egyre jobban menni, bevette maga mellé társnak a közben munkanélkülivé lett, felvonó szerkesztő végzettségű feleségét, majd 1992-ben megalakította vele a Portó Bt.-t. Ekkor már elég erősnek érezte vállalkozását ahhoz, hogy benyújtsa a felmondását. Ráadásul a sors az útjába sodorta egyik ismerősét, akinek volt egy hasznosításra váró üzlethelyisége, a legjobb barátja pedig a pénzét szerette volna befektetni. „Ma már sajnos más a kapcsolat köztünk – teszi hozzá némi malíciával – de akkor jó ötletnek tűnt a társulás.” Az így összejött triász 1993-ban 1 millió forintos alaptőkével létrehozta a Post Box Kft.-t, amely rá egy évre „repatriált” a cég jelenlegi telephelyére, egy Szent István parki szuterénbe.

KÉT MALOMBAN. A Post Box lényegében hasonló tevékenységet végzett, mint a Portó Bt., de ha lehet mondani, mindezt már üzemszerűen. Nemcsak az oda-vissza szállítást végezték a postafiók és a cégek között, hanem postájukat lebélyegezték, vagy más módon bérmentesítették, csekket, csomagot adtak fel, kitöltötték a tértivevényes nyomtatványokat. Az akkor tíz főt foglalkoztató cégből 1996-ban vált ki az egyik alapító, mégpedig azért, hogy létrehozzon egy hasonló profilú vállalkozást. A következő kiválás 1999-ben történt, amikor a hajdani jó barát és Tóth felezték meg a céget, mint mondja „két malomban őröltünk, én fejleszteni szerettem volna, viszszaforgatni a nyereséget, ő viszont másképpen látta a cég működését”.

A hajdani társ eztán a budai kerületeket látta el, Tóth Sándor maradt Pesten Portó Budapest Kft. néven, illetve a székhelyül szolgáló bérleményben – a munkaerő megosztása azonban ennél jóval nehezebbnek bizonyult, mivel a többség vele szeretett volna maradni. „Jelenleg körülbelül tíz hasonló profilú cég dolgozik a fővárosban – kapunk némi piaci körképet -, ezekből héthez van közöm, hiszen olyanok alapították, akik nálam dolgoztak.” Hozzáteszi, egyre nehezebb a helyzet, és a nulláról ma már ő sem tudna ezen a területen elstartolni. A szolgáltatás ma már nem megy reveláció számba, az újabb piaci szereplők kitartása, szakmai kapcsolatrendszere gyöngébb, közülük nem egy be is csődölt már. A tavaly bő 300 millió forintos forgalmat regisztráló társaság bevétele már nem nő olyan meredeken, mint a forradalminak számító első években, s igen érzékenyen követi a gazdasági folyamatok alakulását. A Portó Budapest Kft., illetve a vele szoros szimbiózisban dolgozó Europortó Bt. 210 fővárosi cég kiszolgálásával piacvezető, míg a második és harmadik helyezett körülbelül 100 megbízóval rendelkezik – a többiek 20-30 megrendelővel magukat éppen hogy eltartó családi vállalkozások.

A szétválást követően Tóth Sándor végre az általa elképzelt irányban fejleszthette a Portó Budapest Kft.-t: számítógépeket vásárolt, s kilencdarabos, egységes arculatú furgonparkot hozott létre. Központi helyzetének egyetlen hátránya, hogy a járművei után borsos – havi 200 ezer forintos – parkolási díjat kell fizetnie. „A vidéki nagyvárosokban ugyanakkor nincs elég cég ahhoz, hogy érdemes lenne országos lefedettségre törekednünk” – vélekedik a vállalkozó, aki bevallottan nagyon számít törzsmegrendelőire. Az új kuncsaftok is általában „szájreklám”, illetve a postai kézbesítők ajánlása nyomán érkeznek – ők egyébként minden hozott üzletért jutalékot kapnak hajdani kollégájuktól.

„Az internet, az e-mail ma még nem veszélyes konkurens” – állítja Tóth Sándor, hiszen a direkt mail küldemények, a céges újságok, a számlák, s a legnagyobb tétel, a nyugdíjpénztári havi értesítők továbbra is levél formájában jutnak el a címzettekhez. Mennyiségben legnagyobb partnerei ennélfogva az AB-Aegon és az Uniqa nyugdíjpénztárai, napi 10-20 postazsáknyi küldeménnyel. 2001 óta felvette tevékenységi körébe a direct mail akciók és a nyereményjátékok teljes körű lebonyolítását is.

A saját maga által bevallottan mozgáshiányos és fogyni vágyó, egyébként balkezes üzletember 2002-ig a cég bowling csapatát erősítette, ám egy biciklis baleset nyomán ezt is fel kellett adnia. Ez azért is sajnálatos, mert még cégek közötti bowling bajnokságot is szervezett üzleti partnerei körében. A Hewlett-Packard Magyarország üzemeltetési igazgatója, Róna Júlia ezt is nagyra értékelte, ám nem ezért kötött szerződést 2000-ben a Portó Budapest Kft.-vel. „Rendkívül rugalmasak és gyorsan reagálnak a változó napi igényekre – indokolja négyéves kapcsolatukat -, mi több, Tóth Sándort akár a saját mobilján is fölhívhatom, ha sürgős megbízásunk adódik.”