Évezredek óta ismert a zene gyógyító ereje, nem is olyan régen szívbajokra írták fel a tangót. De hogy a popkultúra nem old meg semmit, arra az amerikai elnökválasztás a legjobb példa. Hiába korteskedett a zenei progresszió Kerry mellett, a választások ismeretében kijelenthetjük: Jézus (akire a Bush-pártiak hivatkoztak) nemcsak a Beatlesnél bizonyult népszerűbbnek, hanem a popkultúra egészénél is.
A pop tehát valójában egy placebo, amely a fiatalság és a szenvedély illúzióját kínálja, de kizárólag addig, amíg forog a lemez. A Placebo nevű, immáron tízéves brit trió nem kínált nemzedéki megváltást, talán ezért van az, hogy az új évezred cyber-punk korosztálya olyan kultusszal övezi őket, amilyennel a nyolcvanas évek második felében imádták a Depeche Mode-ot. Ez utóbbi csapat feltűnése óta nem volt a popnak még egy olyan könnyen beazonosítható, városképileg is visszaigazolható rajongótábora, mint a Placebónak. A goth-rock és az indusztriális techno rekvizítumait ötvöző Placebo-tábor arról árulkodik, hogy 15 évvel a Depeche Mode-hisztéria lecsengése után végre itt egy egységesen fellépő korosztály. A Placebónak a remek kiállásán túl nyilván abban rejlik a sikere, hogy úgy adják elő a gitárra írt nemzedéki himnuszaikat, hogy azok reflektálnak az elektronikus szcéna eredményeire. Ott van például a Taste In Man című popköltemény, melynek basszusfutamai, tört ritmusai olyanok, mintha a Chemical Brothers DJ-i ollózták volna össze. És mégsem az elektronikának van kulcsszerepe a zenéjükben, hanem a hagyományos gitár-dob felállásnak. Mivel a kislemez kollekciójuk nem tartalmaz különösebb szerkesztői megfontolásokat, így mint önálló kompozíciót nehezen tudjuk értékelni, viszont kifogással sem tudjuk illetni az időrendi sorrendben egymás mellé illesztett eszményi rockszerzeményeket. Két különlegesség került az albumra.
Placebo: Once More With Feeling – Singles 1996-2004 . EMI • 67 perc, 19 szám •Poptőzsdei árfolyam: **** és fél
