Horthy Miklós személyét, tevékenységét mindmáig mítoszok övezik. Gátlástalan politikusok – és híveik – alantas céljaik alátámasztására gyakorta felhasználják e továbbélő tévhiteket, ezzel is nehezítve a kormányzó történelmi helyének higgadt, reális megítélését. Feltehetően a tisztázás igényével (is) írta Sebők János A titkos alku című (alcím: Zsidókat a függetlenségért) könyvét országunk negyedszázadig első emberének az országgyarapító Legfőbb Hadúrnak a holokausztban betöltött ellentmondásos és szélsőségesen vitatott szerepéről. A szerző vitairatában felhasználta az e kényes témába vágó dokumentumokat, vallomásokat, periratokat, memoárokat. Érdeme leginkább abban rejlik, hogy jó néhány eddig kevés figyelmet keltő forrásmunka alapján a többé-kevésbé elfogadottaktól eltérő következtetéseket és megválaszol(hat)atlan kérdéseket fogalmazott meg.
Kezdjük azzal, vajon az 1944. márciusi náci megszállást követően Horthy miért nem lemondásával fejezte ki tiltakozását. Válasza egyértelmű: ő maga most is tengerész, aki nem hagyja el a süllyedő hajót, s amúgy sem „engedheti meg, hogy székébe valami bitang üljön”. S bizonyára arra is gondolt: ha helyén marad, segíteni tud szeretett hazájának. Aláírta tehát az új németbarát kormány kinevezését, és voltaképpen hallgatólagosan tudomásul vette mindazt a sok szörnyűséget, ami ezután következett. Horthy ugyanis mintegy két és fél hónapig nem foglalkozott „zsidó ügyekkel”, és mintegy mosva kezeit, a zsidók jogfosztásával, deportálásával kapcsolatos rendeletek meghozatalát teljes hatáskörrel átengedte a nácibarát kormánynak. Így mintegy 10 hét alatt Eichmann és stábja – a magyar királyi csendőrség és a közigazgatás aktív közreműködésével – 437 ezer magyar állampolgárt, a vidék teljes zsidóságát gettóba zárta, majd deportálta, a halálba küldte.
Sebők a kormányzó ezzel kapcsolatos passzív magatartását valamiféle Hitlerrel kötött „titkos alkuval” magyarázza. E szerint a megszállást megelőző klessheimi tárgyaláson hozott megállapodás szerint a „zsidókérdés” ismert „megoldásáért” cserébe az ország viszszanyerné függetlenségét, sőt Trianon revíziójára is sor kerülne. S ámbár egy ilyen „alkura” bizonyíték nincs, az mindenképpen elgondolkoztató: a naiv, a monarchia becsületkódexének elkötelezett egykori császári szárnysegéd miért is bízott Hitler szavában, aki még soha semmilyen ígéretét nem tartotta be. A kérdésben rejlik a felelet, talán még arra is, hogy egy darabig elhitte: a vezér és kancellár csupán munkára akarja igénybe venni a magyar zsidókat családjukkal egyetemben.
Azt nem tudjuk, mikor is kezdett komolyan gyanakodni Horthy arra, hogy Hitler ismét hazudott és a deportált magyar zsidókat megsemmisítő lágerekben kegyetlenül elpusztítják. A külföldi államférfiak figyelmeztetései egyre határozottabbak voltak. A pápai nuncius már májusban tájékoztatta a kormányzót az egyházfő leveléről. XII. Pius így írt: „Magyarország Szűz Mária és Szent István országa, amelynek becsületére örök szégyenfoltként tapad a zsidókkal szembeni bánásmód”. Amikor azután az auschwitzi jegyzőkönyveket megismerte, a kormányzó július 6-án, már a vidék „zsidótlanítása” után, leállította a deportálásokat. Kivédte a csendőrpuccsot, s noha voltak hozzájárulásával készült tervek a pesti deportálásokról, ezek már nem valósultak meg. Ebben közrejátszott a románok augusztus 23-i, sikeres kiugrása a háborúból, valamint Eichmannak Himmler általi visszarendelése.
Sebők János: A titkos alku. 294 oldal • Szerzői kiadás, 2004 • Ára: 2500 forint
