szokatlanul zökkenőmentesen zajlottak le az Országos Érdekegyeztető Tanácsban (OÉT). Talán az immár többéves rutin teszi, de a felek különösebb sajtóvisszhang nélkül megállapodtak. Új elem az is, hogy közzétették, milyen feltételeket vettek figyelembe közös döntésük meghozatalakor, tehát, hogy a GDP 4 százalékos, a foglalkoztatás 0,5-1,0 százalékos, a munkatermelékenység 3,0-3,5 százalékos, a fogyasztói árak 4,5 százalékos növekedésével számoltak, továbbá azzal, hogy az szja csökkenésének hatására a nettó keresetnövekedés 2 százalékkal meghaladja majd a bruttó emelkedést. Így jött ki nekik az, hogy a bruttó keresetek 6 százalékos emelését ajánlva a reálkeresetek 3-4 százalékkal nőnek majd. Felemelték a minimálbért is 7,5 százalékkal, 57 ezer forintra.
Úgy tűnik, nem a béremelkedés már a magyar gazdaság sorskérdése, pedig korábban a munkáltatók a túlzott növekménytől féltették a versenyképességüket. Annak ellenére van ez így, hogy az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott országok közül Szlovéniát kivéve nálunk a legmagasabb a bérköltség. Mégis, lehetne ezzel élni, ha olyan ágazatok befektetői telepednének meg nálunk egyre nagyobb számban, amelyek nem a betanított munkára, az olcsó bérre alapoznak, hanem magasabb hozzáadott értéket állítanak elő. E cél elérését azonban a mai oktatási rendszer nem segíti: lassan már Dunát lehet rekeszteni állástalan diplomásokkal, miközben a termelő vállalatok nem találnak CNC esztergályost. Nem véletlen, hogy egyre több vállalat kényszerül saját szakmunkásképzésbe fogni. Ezért fontos a megállapodásnak az a – nyilvánosságot alig kapott – gondolata, amely szerint az OÉT kiemelkedő jelentőséget tulajdonít annak, hogy a jól képzett, szorgalmas, sokoldalú gyakorlati ismeretekkel rendelkező szakmunkások bérezési feltételei határozottan javuljanak. A cél: már a pályaválasztás során vonzó legyen a szakmunkás életpálya. Ha ez sikerülne, sokkal inkább javulna a gazdasági versenyképességünk, mint a bérek alacsonyan tartásával. Ám ennek elérése jóval nehezebb egy szimpla bérmegállapodásnál.
