Fatboy Slim, alias Norman Cook, a pop hatalmas szeméttelepének legéletrevalóbb kukázója. Megtalálja a már lejárt szavatosságú, de még emberi fogyasztásra alkalmas „finomságokat”. Az elektronikus tánczene legnagyobb „lomizója” nem állt rá egy bizonyos árura, miként más profi, gépesített guberálók, akik mondjuk csak a keverőtárcsás Hajdu mosógépekre „járnak rá”. Fatboy Slim nem ismeri a szelektív hulladék fogalmát, mindent kever mindennel. Olyan dalokból csent el motívumokat, mint például a Clash-féle Guns Of Brixton, ami után egy pert is a nyakába akasztottak a posztmodern fogalmát a megfelelő módon értelmező művésznek.
Fatboy Slim négyéves szünet után új stúdióalbummal jelentkezett, amelyen már nem érvényesíti olyan következetesen a „lopkodni csak pontosan szépen” elvét, sőt, a brightoni DJ – Palookaville című, hippi-diszkóban utazó – lemezén már nem a számítógépek kapták a főszerepeket, hanem az igazi hangszerek. A meglepő ebben mégis az, hogy olyan, mintha összeollózott munka lenne. A hivatalnok-popot játszó Housemartins egykori gitárosát hallgatva előjönnek a pavlovi reflexek. Szóval, hiába a zenekari munka, Fatboy Slimtől az elmúlt években már annyira megszoktuk a barkács-popot, hogy önkéntelenül is valami csirizezett tákolmányra gondoltunk a Palookaville hallgatása közben.
Az alkotói folyamatokban olyan zenészek vettek részt, mint Bootsy Collins, a funky jelmezbál örökös győztese; Damon Albarn, a Blur napközis képű énekese; Lateef, a San Franciscó-i rapper; továbbá Justin Robertson, a house DJ. De az album legfontosabb fegyverténye mégis az, hogy Fatboy Slim ezúttal nemcsak a számok összeillesztését vállalta magára, hanem basszusgitáron is játszik, akárcsak annak idején a Housemartinsban.
Fatboy Slim: Palookaville Sony • 53 perc, 12 szám. Poptőzsdei árfolyam: *** és fél
