Kevéssé lehet csodálkozni azon, hogy a vasárnap, október 31-én sorra kerülő ukrán elnökválasztás hírei szinte eltűnnek a két nappal későbbi amerikai elnökválasztást kísérő hírek özönében. Kerry és Bush párharcát egy világ figyeli, de a közvéleménynek sejtelme sincs arról, hogy kicsoda Viktor Juscsenko és Viktor Janukovics.
KI ÁLL A HÁTUK MÖGÖTT? Az ukrán választások világpolitikai súlyát nem a két ellenfél bel- és gazdaságpolitikája közötti különbség adja meg, Leonyid Kucsma, a lelépő elnök a – poszt-sztálini értelemben – konzervatív, merev vonalat képviselő jelenlegi miniszterelnököt, Janukovicsot támogatja. Ám a ma ellenzéki rivális, Juscsenko is volt miniszterelnök a Kucsma-rezsimben, amelyet gazdasági reformjaival sikertelenül igyekezett európaizálni.
Ez a szemléleti különbség önmagában nem magyarázza az országban uralkodó óriási feszültséget. Nem magyarázza, hogy szeptemberben miért kellett Juscsenkónak orvosi kezelésre Ausztriába menekülnie, hogy – még béna fél-arccal visszatérve – azzal vádolja a rezsim vezetőit, hogy megmérgezték. És nem magyarázza Milenyin, kijevi rendőrfőnök nyilatkozatának brutalitását sem, aki a minap azzal állt elő, hogy az ellenzéki tüntetéseket „új, az egészségügyi minisztérium által jóváhagyott, halált nem okozó fegyverrel” verik szét.
A feszültség igazi okára legutóbb Belarusz október 17-i választásai meglehetősen világosan utaltak. Az Oroszország és Lengyelország közé ékelt államban csak egyetlen ember, az „utolsó európai diktátornak” nevezett Alekszandr Lukasenko „között” lehetett választani. Az általa szervezett választási tragikomédia során a jelölés kockázatát vállaló ellenzékiek felét leradírozták a listákról, a parlamentben nincs egyetlen ellenzéki képviselő sem. Lukasenko emellett egy népszavazást csatolt a választási aktushoz, amellyel eltöröltette az egy elnök által betölthető ciklusok korlátait. Ezzel lehetőséget teremtett arra, hogy haláláig markában tartsa az országot.
A lényegre utaló, áruló jel volt Putyin gesztusa. Ő volt az egyetlen vezető politikus, aki „szabad és tisztességes döntésnek” minősítette azt, amit a világ (a Washington Post kifejezésével) „Belarusz megerőszakolásának” ítélt.
Azért nyúltam vissza az ukrán választások előtt Belaruszhoz és Putyin reakciójához, mert folyamatról van szó, amelyet Moszkva hatalmi törekvései határoznak meg. Ennek legutóbbi szakaszát a Beszlan városka iskolájában végrehajtott terrorista vérfürdő nyitotta meg. Az Oroszországot és a világot ért sokk még tartott, amikor Putyin kihasználta azt a hatalom újabb koncentrálására. A Havel cseh ex-elnök által akkor szervezett nemzetközi tiltakozás már akkor jelezte, hogy „a Nyugat eddigi tartózkodó orosz stratégiája elveszítette hatékonyságát”.
Most, Belarusz után és Ukrajna előtt, Havel nyíltan feltárta ennek a némileg kódolt megjegyzésnek a belső lényegét: „Óriás ország, tisztázatlannak tartott határokkal, amelynek a politikájában tovább élnek a birodalmi törekvések.” Erről van szó. Zbigniew Brzezinski, Amerika egyik sztár-politológusa már a szovjet összeomlás napjaiban kidolgozta híresé vált tézisét az oroszok hosszú távú stratégiájáról. Kulcskövetkeztetése az volt, hogy Oroszország akkor válik újra birodalommá, ha visszaszerzi Ukrajnát.
A „visszaszerzés” szó pontos definiálása egyelőre lehetetlen. Az ukrán választások előjátékát kísérő események így is magukért beszélnek. Miközben Juscsenko, Ukrajna EU- és NATO-orientációjának híve egész szeptemberben egy osztrák kórházban rejtőzködött, Janukovics, az egyoldalú moszkvai kötődés embere, a Kremlben Putyinnal tárgyalt a kampányának szánt orosz támogatásról. Mi több, Putyin a választások előtt három nappal Kijevbe utazik „Ukrajna felszabadulásának ünnepére”. Ukrajna egyébiránt a valóságban 1944. november 6-án szabadult fel; azért hamisítják az idén az időpontot október 28-ára, hogy Putyin választási kortesvizitjét történelmi álruhába burkolhassák.
PÁRHUZAMOS STRATÉGIA. A Beszlantól Belaruszon át az ukrán választások befolyásolásáig húzódó eseményekben a Washington Post szerint felfedezhető „egy párhuzamos stratégia, amelynek célja Moszkva dominanciájának helyreállítása az Oroszország és az Európai Unió közötti övezetben”. Így hát azt mondom – vállalva véleményem látszólagos abszurditását -, hogy az ukrajnai párbaj drámaibb változásokat hozhat a nemzetközi helyzetben, mint az amerikai. Arról nem is beszélve, hogy Magyarország és az egész régió stratégiai helyzetét és így jövőbeni sorsát közvetlenül befolyásolhatja.
